A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cikkecske. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cikkecske. Összes bejegyzés megjelenítése

2006. november 26.

Mi az, hogy urbanitas?

Elöljáróban. Novemberenként Brassóban megrendezik az Etnovember című multikulturális fesztivált (ott, ahol eleve együtt élnek szászok, románok és magyarok, és akkor a vallási sokszínűségről még nem is beszéltünk), s a Brassói Lapok ehhez egy kis mellékletet szokott kanyarítani. Amelybe - lévén jó barátságban a BL kulturális szerkesztőjével, s lévén, hogy szoros szálak fűznek Brassóhoz - most írtam egy urbanitasról szóló szösszenetet. Gondoltam, idekívánkozik a blogra. Íme. (Vigyázat, nem tudományos igényű!)

Ha fellapozzuk egy késő ókori római szerző, Quintilianus fő művét, az Institutio oratoriát (Bevezetés a szónoklattanba), annak is hatodik könyvét a tizenkettőből, arra figyelhetünk föl, hogy nem mást nevez urbanitasnak, vagyis „városiasságnak”, mint a retorikai-stilisztikai értelemben vett jó stílust, s különösképp a szellemes – nem feltétlenül humoros, de egy csipetnyi sóval megfűszerezett – beszédmódot. Hogyan lehetséges ez? Miféle jelentésfejlődési folyamatot kell elképzelnünk, melynek (ókori) végpontján az urbs, „város” főnévből – pontosabban az urbanus, „városi” melléknévből – képzett elvont főnév, az urbanitas, már nem más, mint egy stilisztikai-retorikai fogalom?

Alighanem valahol ott kezdődött a történet, amikor a görög komédiákat, illetve ezek latin átiratait elkezdték játszani Róma színpadain. Vegyük Plautus kísértetkomédiáját, a Mostellariát. Ennek első felvonásában Grumio és Tranio gyalázza egymást igen szellemesen (mondani sem kell, mindketten rabszolgák: a vígjátékokban sosem a szabadoknak van sütnivalójuk, hanem mindig is a szolgáknak, éppen mert a vígjátékok előadására a minden kötelék, így a társadalomban betöltött alárendelt szerep alóli felszabadulást jelentő ünnepek alkalmával kerül sor) – s ehhez a verbális puskaport éppen a városi–vidéki ellentét metaforakincse szolgáltatja. „Te városi pojáca, mindenki drága kis szemefénye, van képed a szememre vetni, hogy vidéki vagyok?” – kérdi Grumio, s az urbanus scurra kifejezéssel éppen a városias viselkedés alsó regiszterét veszi célba.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy itt eredetileg görög jelenetek latin fordításáról van szó. A görög világban ugyanis város és vidék mást jelent, mint a rómaiban. Az ókori Görögország tudvalevőleg sok-sok városállamból (polisz, ennek latinul civitas a megfelelője) állt össze, melyeknek mind megvolt a „városi” (belső, ipari/kereskedelmi) és „vidéki” (külső, mezőgazdasági) részük – a mindennapi város–vidék ellentétek tehát egy-egy városállam belső csetepatéit jelentették. Más a helyzet Rómában, ahol egyetlen városállam húz maga köré egyre nagyobb koncentrikus köröket, de ennek során, jóllehet komoly nagyvárosokat is bekebelez, még mindig egy állam marad: amelynek „város”-része maga Róma, „vidék”-része pedig minden Rómán kívüli területet magába foglal. Nem véletlen, hogy az urbs titulus voltaképp egyetlen várost – Rómát – illeti meg.


Így amikor a latin komédia nyelve, görög analógiára, a „városi(as)” (urbanus) melléknévből megalkotja a „városi módra” jelentésű határozószót (urbane), olyan értelemben – nota bene, itt derül fény igazán a képzet tartalmára –, hogy valaki kötöttségektől mentesen, a helyzethez illő módon, fene elegánsan viselkedik, illetve stílusosan és szellemesen beszél, akkor egyben ezt a képzetet végérvényesen Róma városához is köti, hiszen Róma az, amely ekkor már rég (ráadásul kizárólagos jelleggel) urbsként tartja önmagát számon. A Krisztus előtti első században a veronai születésű Catullus játszik előszeretettel azzal, amúgy költőileg, hogy – rómaibbként a rómaiaknál – számonkéri másokon, eléggé urbanusok-e már, az arpinói születésű Cicero pedig, akit a kultúrhistória politikusként, filozófiai íróként és szónokként (no meg bő lére eresztett levelek fáradhatatlan szerzőjeként) tart számon, immár „hivatalosan” is megteremti az urbanitas fogalmát.


Az derül ki: számára az urbanitas nem jelent mást, mint azt a megfoghatatlan, megragadhatatlan, megtaníthatatlan valamit, azt a stílus- és mentalitásbeli többletet, amelyet valamiképp az urbsnak, vagyis Róma városának titokzatos szellemi-kulturális kisugárzása biztosít azok számára, akikben van fogékonyság az ilyesmire (tehát akik urbanusok nemcsak „városi”, hanem „városias” értelemben is). És hogy ez, illetve ennek reflexiója valami új, modern jelenség: az ízléstelen formaságok és konvenciók kulturált embertől elvárható megvetése, valamint könnyed, laza és szellemes beszéd – szemben a valamiképp összemosott „vidékies” és „régies” viselkedési- és beszédstílussal.


Nos, szóval ezért. Mármint: ezért írja azt Quintilianus, amit ír (lásd a cikk elején), de ő persze egyértelműen a stilisztikára hegyezi ki a dolgot. És némileg már általosítja is: jóllehet az eredetét Rómához köti, de mint kulturális mintát másolhatónak tartja – amiképpen aztán Caracalla jó száz évvel később ki is terjeszti a római polgárjogot a birodalom összes szabad születésű lakosára. Az urbanitas mint eszmény – a finom és szellemes (illetve adott esetben akár aszfaltbetyárosan trágár) élet- és beszédstílus eszménye – pedig nem bukik meg a Római Birodalommal együtt: elevenen él tovább, beépülve abba a fogalomkörbe, amelyet „európai civilizáció” néven szoktunk számontartani. És hozzájárul ahhoz, hogy ne csak jogtörténeti értelemben legyen igaz az az olykor idejétmúltnak hitt szentencia, hogy „a városi levegő szabaddá tesz”. Urbanitas nélkül ugyanis nincs szabadság, de ahol van urbanitas, ott van szabadság is.

2006. július 28.

Beavatás a könyvtárba

Korábban soha nem olvastam A Pendragon legendát. Nagyon kínos, de csak mostanában törlesztettem ezt az adósságomat. Nem volt meg itthon, de most már megvan, annyira beleszerettem a Magvetőnél megjelent új kiadásba. Szóval végre elolvastam, és számtalan meglepetést okozott. Az első meglepetés persze nem meglepetés, mert hallottam, pontosabban olvastam az ÉS-ben, hogy micsoda bestseller lett belőle Angliában mostanában - de most már azt is tudom, hogy nem véletlenül: pontosan ez kell mostanában a népnek, az ironikus detektívtörténet, amelyben a szövegvilág és az életvilág határai elmosódnak, de azért van benne egy jó adag borzongás és egy (két) édes kis szerelmi szál. Meg persze egy nagyon szimpatikus értelmiségi, maga az elbeszélő, aki ezoterikus olvasmányaiba gabalyodik bele, és a történetet (mindkét értelemben: a megéltet és a megírtat is) ez a gabalyodás generálja. Szóval hihetetlenül eltalálja ez a regény a mai olvasó ízlését, bár lehet, hogy ennél általánosabb intellektuális (vagy zsigeri) igényről van szó, és ez kellett már a harmincas évek olvasójának is. Nem tudom. (Az angliai sikernek persze speciális oka is van: róluk szól a mese.)
A további meglepetésekre, melyek számosak, nem térnék ki (na jó, arra röviden mégis, hogy az Utas és holdvilággal szemben, amelyről közismert, hogy Rudi Waldheim figurájában Kerényi Károly és/vagy Franz Altheim alakját örökíti meg, szóval ezzel ellentétben A Pendragon legenda Bátky Jánosát ilyen értelemben nem szokták elemezni, pedig el lehetne filozofálni azon, hogy valóban, mint kiadásom fülszövege és utószava állítja, Szerb Antal klónjáról, avagy inkább a mesetudós/keltológus Honti Jánoséról van-e szó, vagy éppen kettejük szintéziséről, vagy pedig a kérdés eleve értelmetlen, vagy mi a helyzet) - csupán egyetlen apróságra, amelynek kapcsán gondolataim messzi kalandoztak, bele a saját múltamba, de olyan értelemben, hogy az igenis az Ókorblog olvasóira tartozik (hamarosan kiderül, miért). Szóval van a regény elején egy rész, amelyet mindjárt idemásolok, majd elmesélem, mi jutott róla eszembe.

Hogy a jelenetet kontextualizáljam, arról van szó, hogy elbeszélőnk/főhősünk, Bátky János ellátogat a British Museum könyvtárába (ma már persze nem tehetné, mert a könyvtár levált a múzeumról, s, számtalan más gyűjteményt is magába olvasztva, British Library néven önálló, amúgy zseniális épületbe költözött), hogy utánanézzen egy bizonyos Earl of Gwyneddnek, aki (a cselekmény indítógombját megnyomva) meghívta őt titokzatos kelta várkastélyába, Llanvyganba. Nos, Bátky, mint afféle jó filológus, könyvtárba megy, nem is akármelyikbe tehát, hogy utánanézzen ennek a misztikus Earlnek, s itt máris érdekes ismeretséget köt egy bizonyos George Maloney nevű fiatalemberrel (utóbb persze kiderül, hogy az illető nem véletlenül üldögélt ott, mert természetesen a vagyon reménybeli örökösei őt bízták meg, hogy... ám a fekete lovas aztán... - de a krimiajánló műfajába ideiglenesen belehelyezkedve csak azért sem folytatom). Nos, lássuk tehát a megismerkedés első fázisát:

Ábrándosan néztem fel a könyvből. Előttem már tíz könyv tornyosodott, sportiv szomszédom előtt még egy sem, és zavara nőttön-nőtt. Végül is elhatározó mozdulattal hozzám fordult:
- Bocsásson meg... hogy csinálja, hogy magának annyi könyvet hoznak?
- Egyszerűen felírom a címét és a helyszámát egy nyomtatványra, és beteszem az egyik kosárba a kör alakú pultnál.
- Érdekes. A helyszámát mondja? Mi az?
- Az valami, ami itt minden könyvnek van.
- És azt honnan lehet tudni?
- Az ember megnézi a katalógusban. Azok az óriási fekete albumok a katalógusok.
- És milyen könyveket szoktak itt olvasni?
- Hát amit akar az ember. Amivel éppen foglalkozik.
- Ön például mivel foglalkozik?
- Családtörténettel, pillanatnyilag.
- Családtörténet, nagyszerű. Például mondjuk, én is családtörténettel szeretnék foglalkozni, akkor mit kell csinálni?
- Kérem, beszéljen olyan csendesen, ahogy csak tud. A felügyelő már néz minket. Attól függ, hogy melyik család érdekli.
- Ja? Őszintén megvallva, egyik sem. Már mint kisfiúnak sok bajom volt a családommal.
- Hát mi érdekli? - kérdeztem részvétteljesen.
- Engem? Leginkább a sziklamászás.
- Jó. Akkor kihozatok magának egy könyvet, ami biztosan nagyon fogja érdekelni. Legyen szíves, írja fel a nevét erre a cédulára.
Felírta, nagyon gyerekes írással: George Maloney. Kihozattam neki Kipling Kimjét, és új ismerősöm nagy érdeklődéssel merült bele. Hosszú ideig békében hagyott.

Találós kérdés: Mi jutott erről a jelenetről eszembe?
Helyes válasz: A könyvár mint a beavatás helyszíne, mint szakrális hely, amelyben kizárólag bizonyos különleges rituálék elvégzése révén (katalógus, helyszám, kérőcédula stb.) lehet a közönséges halandók elől elzárt Tudás birtokába jutni. Tudjuk jól, ez nem véletlen, a könyvtár eleve és szükségképpen szakrális intézmény, bármit csinálnak is vele, s bármennyire igyekeznek is demokratizálni, mindig is a beavatottaké marad. Persze ha valaki vállalja a beavatási szertartást, előbb-utóbb megnyílhatnak előtte a legtitkosabb ajtók is. Latin szakos hallgatóként körülbelül egy évbe tellett, amíg a filológiai munkához szükséges legminimálisabb bennfentességre szert tettem az akadémiai könyvtárban: és félreértés ne essék, ezt nem a könyvtár ellen mondom: ez egyszerűen a könyvtár mint intézmény szelleméből fakad.

Az általam ismert mega-könyvtárak közül, vicces módon, éppen a British Library (lásd a képet) a legkönnyebben hozzáférhető és legdemokratikusabb (ráadásul ingyenes!): egy gyors becsekkolás után igazából bárki nagyon könnyen megtalálja azt, amit akar, hacsak nem digitális analfabéta: ez utóbbi esetben persze be sem érdemes tennie a lábát... A francia Nemzeti Könyvtár ennél jóval nehezebb eset.* Már az idevezető (s érezhetően ide is tartozó) metróvonalon érezni lehet, hogy a köztársasági elnök mint köztársasági elnök önmagának épített emlékművéhez közeledünk (a jelenlegi avatta fel, s az elődjéről van elnevezve), s belépve világossá válik, hogy a francia kultúra fellegvárában járunk. Döbbenetes, téglalap alakú épület négy sarokbástyával (a Számok Tornya, a Betűk Tornya és így tovább), a bástyákban találhatók a könyvraktárak és irodák, a téglalap szárai pedig maguk az olvasótermek, két szinten; középen virító pázsit. A felső szintre juthatnak be azok, akik csak studiendi causa vannak itt, az alsó birodalomba pedig kizárólag azok nyernek bebocsáttatást, akik requirendi causa érkeztek. Minden érkezővel személyes (persze kizárólag francia nyelvű) elbeszélgetést folytat a könyvtár valamely munkatársa, aki a kutatói szintre egyedül abban az esetben engedi be a látogatót, ha az megad egy olyan könycímet, amelyet a tanulmányi szinten nem talált. Ebből logikusan következik, hogy mindenki leghamarabb "másnap" teheti be az alsó szintre a lábát, amely ekkor viszont igen látványosan tárul fel előtte: miután számtalan számítógéppel folytatott hosszas beszélgetést, s újabb és újabb óriási vasajtók nyíltak meg előtte, végül a zöldellő belső kerttől üvegfallal elválasztott olvasótermi folyosóra léphet (persze az érdeklődési területének megfelelő tematikus sarokbástya közelében, hogy eljusson a számára kijelölt olvasóteremig), ahol a nyári (tavaszi, őszi, téli) verőfény mint a Tudás Fénye csillan fel előtte, mely ezen a szimbolikus szinten magával a Megváltással azonos. A beavatott, ez a rekedtes hangú Tamino, ha az összes próbát kiállva végigment a számára kijelölt úton, a végén teljes jogú tagként léphet a Tudás Birodalmába. (Hogy aztán egyébként ne találja meg a keresett könyvet, de ennek ellenére boldogan és büszkén távozhasson.)**

A budapesti akadémiai könyvárban (a képen, mely a könyvtár hivatalos honlapjának fő illusztrációja, persze nem az látható, amit mi a helyszínen láthatunk!) ugyanennek, hogy nagyon analitikus állítást tegyek, magyar verziójával szembesülhetünk. Senki ne vegye kritikának, mert, mondom, a dolog a könyvtár évezredes szelleméből fakad, és szerintem megváltoztathatatlan (mondom nagyon konzervatívan; liberális lelkem berzenkedik) - de akkor most röviden leírnám, mit kell tennie (például) egy ifjú klasszikafilológus-palántának, aki először teszi be a lábát az MTA könyvtárának kapuján. A ruhatári bilétát - az emeletre felsétálva - már cserélné is be az ifjú a becserélős pultnál (funckiójáról több kötetnyi kommentárirodalom szól már, de felderíteni máig sem sikerült), ahol az ott ülő néni vagy bácsi kedvesen figyelmeztetni fogja, hogy olvasójegy hiányában ezt nem teheti, s irányítja is át a beiratkozós pulthoz. Itt a könyvtáros (ismét nagyon kedvesen) visszaküldi a földszintre, hogy ott a ruhatárral szembeni portánál befizethesse az - amúgy szerintem nem magas - beiratkozási díjat. A portás (rituális körülményességgel, ezt később, a hosszabbításnál is meg lehet majd tapasztalni) kiállítja a számlát, melynek birtokában visszatérhetünk a beiratkozós pulthoz, megkaphatjuk a sárga lapot (az olvasójegyet), hogy immár eredményes kísérletet tegyünk a bilétánk becserélésére, minek következtében egy zöld lap boldog tulajdonosaként odajárulhatunk a könyvkiadó pulthoz, hogy itt sárga és zöld lapunkat piros lapra cserélhessük. (Távozáskor mindennek fordítottját kell elvégezni, kivéve, ha ideiglenesen távozunk, mert ez esetben a piros lapot egyenesen bilétára cserélhetjük vissza, a zöld és a sárga lap kiiktatásával.) Ezek után kerülhet sor A Pendragon legenda idézett jelenetének megfelelőjére.

A kérőlapra a saját helyszámunkat írjuk rá (ez van a piros lapon, innen tudhatjuk azt is, hová ülhetünk), és a könyv raktári számát. De honnan tudjuk, egyáltalán mit szeretnénk olvasni? Hát ugye a katalógusból, de tudni kell, a számítógépes katalógus csak a frissebb szerzeményeket tartalmazza, a régebbi kötetekért a cédulakatalógushoz kell fordulni, melyből szintén kettő van, az "1986 előtti" és az "1986 utáni". Ha megvan a raktári szám, kitölthetjük a kérőlapot, melyet ha a könyvkiadó pultnál leadtunk, nyugodtan lemehetünk a büfébe, hogy mire megettük a melegszendvicset és megittuk a kávét, feljőve már helyszámunkat a kijelzőn észrevéve át is vehessük a kért könyvet. Ez eddig rendben is van. Na de ha (például) klasszika-filológusok vagyunk, honnan tudjuk, hogy mit is kell olvasnunk? Erre vannak a bibliográfiák. Persze ez egyre egyszerűbb ma már, mióta az internet ennyire átvette a hatalmat minden fronton, de azért mégis, egy igazi filológiai munkát, ha, mondjuk, egy Martialis-verset szeretnénk elemezni, úgy a legjobb elkezdeni, hogy (az alapvető kommentárokon és monográfiákon túl, melyeket azért nem nehéz a katalógusokban megtalálni) az ember megnézi a legfrissebb (e versről szóló) tanulmányt, és annak a hivatkozásait követve indul el visszafelé. Ehhez pedig azért még mindig az Année Philologique-ot érdemes használni, indulva persze a legfrissebb kötettől. Szóval ezt meg kell találni a kézikönyvek között (nehéz megmondani, hogy hol van, addig kell keresni, amíg meg nem találjuk, s ugyanez érvényes a szintén nélkülözhetetlen ANRW-re,*** PWRE-re,**** és a többi kézikönyvre: ezek sajnos tökéletesen szét vannak szórva a kézikönyvtárban, van, ami "ókortörténet", van, ami "filológia", s van, ami "nyelvészet" címszó alatt, de az OLD***** persze a szótárak között található (elárulom, bár ez már nyilván rólam szól, hogy én egy éven át nem találtam ezeket annak idején).

És mi van akkor, ha nem könyvre, hanem folyóiratra van szükségünk? (Ha folyóiratra találunk hivatkozást, ott a cím biztosan rövidítve lesz: az abbreviációk feloldása az Année Philologique-ban található, lásd bármely kötetet; egyedül a rövidítés alapján nem fogunk elboldogulni a katalógussal.) A becserélős pultnál már érkezéskor rá fognak kérdezni, hogy a könyvekhez vagy a folyóiratokhoz megyünk-e, ám én (bár biztos több stratégia van) ilyenkor mindig a könyveket választom, s már "könyves identitással" osonok át a folyóiratokhoz. Ha ugyanis teljesen szabályszerű az ember, akkor ilyenkor távozik a könyvolvasóból, és (ismét bilétája és olvasójegye birtokában) átjelentkezik a folyóiratokhoz. Ez azonban tökéletesen életszerűtlen, hiszen hogyan lehetne így komolyan dolgozni, a kikért könyveket hátrahagyva (például a kritikai kiadást, melyet nyilván a kezünkben akarunk tartani, amikor az adott szövegről szóló folyóiratcikket olvassuk)? Nem, ennek semmi értelme. Át kell sétálni a folyóiratos pulthoz, és itt egyszerűen úgy leadni a kérőlapot (miután persze megtaláltuk a szükséges folyóirat-évfolyam raktári számát a folyóiratkatalógusban, ez nem nehéz, mert egészében elektonikus már), hogy a helyszám helyére (hisz nincs folyóiratolvasós helyszámunk, csak könyves) egy "K" jelet írunk, és ezzel nem okozunk nehézséget a rendszerben, hizs a folyóiratoknál nincs kijelző. A periodika 10 perc alatt (szemben a könyvek jó 20-30 percével) felliftezik a raktárból.******

Persze vannak további finomságok (mi a helyzet a külső raktárban található könyvekkel? hogyan kell használni a digitális adatbázisokat, amelyekre a könyvtár előfizet? mit tegyünk, ha nincs meg a könyv vagy folyóirat a könyvtárban? és mit, ha az országban sincs?), ám ezekre most nem térek ki. Azt, reményeim szerint, így is sikerült felvillantanom, hogy minden könyvtár - a kulturális sajátosságoknak megfelelően és különböző mértékben - a beavatásról szól. Annak a folyamatnak a színrevitele zajlik itt, amelynek révén az ember a tudás birtokába kerül. A könyvtár: a tanulás színháza.
Én, azt hiszem, ezt tanultam most Szerb Antaltól.
_________________________________
* Persze most a főépületről beszélek.
** Jól értesültek azt mondják, hogy az egész épület modellje a londoni Warburg Institute, illetve ennek könyvtára, ahova aztán tényleg csak a kiválasztottak juthatnak be. Ennek demokratikus (és százszorosára nagyított) formája lenne a Bibliothéque Nationale.
*** Aufstieg und Niedergang der römischen Welt, megalomán kézikönyv-sorozat a római birodalom történelméről és kultúrájáról.
**** Realencyclopädie der klassischen Altertumswissenschaft, szerkesztette Pauly és Wissowa, a nagy ókortudományi lexikon (ennek kezelhető változata a Der neue Pauly, s még kezelhetőbb a Der kleine Pauly).
***** Oxford Latin Dictionary, a legfontosabb latin szótár.
****** Természetesen nem arról van szó, hogy a könyvtár dolgozói ne lennének nagyon készségesek. De, azok. Szívesen szegődnek az olvasó lélekvezetőjéül. Ám a beavatandóról tudni kell, hogy még a neki rendelt lélekvezetőt is is nehezen szólítja meg. (Főleg, ha a némasági próba kiállása is része a beavatásnak.)

2006. július 2.

A Tehénparádé antik vonatkozásai?

Ma délelőtt volt szerencsém találkozni a Tehénparádé egyik résztvevőjével a Nemzeti Galéria bejáratánál:És persze mi jut eszébe egy ókorásznak egy bronzszobrot imitáló plasztiktehénről (melynek festése ráadásul azt sugallja, hogy a bronztehénke nem ma született, hanem megélt már néhány évszázadnyi környezeti hatást...)? Naná, hogy Myrón tehene!

A Kr. e. 5. századi szobrászt állítólag (Id. Plinius: Naturalis Historia 34.57) éppen e bronzszobra tette híressé -- a szobrot magát (melyet mi nem már ismerünk, sőt másolatait sem) pedig nem utolsó sorban az, hogy számtalan epigrammát ihletett (de legalábbis néhányat, melyek aztán további epigrammákat ihlettek). Az Anthologia Palatina c. epigramma-gyűjteményben például 29 ilyet találunk, egymás mellé gyűjtve (9.713-742).

És itt érkezünk el az antik "Tehénparádéhoz" (nemlétező ókori forrásaink pompé boón-ként említik). Résztvevői nem szobrok, hanem szövegek; de továbbra is tehenek, és nem csak abban a tekintetben, hogy tárgyuk Myrón tehene: a versek többségében éppen a szobor szólal meg, reflektálva saját szobor-státuszára. Az eltérő médiumok ellenére azonban a két tehénparádé működési elve nagyon hasonló: adott egy szobor (Myróné, illetve az üres plasztik), ehhez kell hozzáadnia a költőnek / festőnek egy (jó esetben) frappáns ötletet, az eredmény pedig a festett tehén, illetve az epigramma.

Végső soron az epigramma-tehenek is úgy jönnek létre, hogy a költő a saját eszközeivel rá-fest a szoborra (és a festő is egyfajta epigrammát hoz létre) -- hiszen az epi-gramma eredeti jelentésében: fel-irat, vagyis egy üres kő-, fém-, fafelület információval való ellátása, a görög graphein / gramma pedig egyszerre jelent írást és festést. Bizonyos értelemben pedig Myrón tehene (vagy akármilyen műalkotás) ugyanolyan üres, mint az újkori plasztiktehén -- akkor kap jelentést, ha a néző is hozzátesz valamit -- a saját gondolatait. (Kiállított műtárgyakat befesteni csak ebben az átvitt értelemben illik.)

Myrón tehenéről tehát annyit tudunk, köszönhetően az epigrammáknak, hogy mit mondott és gondolt; maga a szobor mint látvány ismeretlen a számunkra. De vajon mit mond(ana) a képen látható, 21. századi plasztik-bronz tehén? Illetve mit mondana egy 21. századi költő arról, hogy mit mond a tehén? Az epigrammákat a commentek között várjuk!

2006. június 30.

Futball az ókorban

Mivel az ókortudománynak, mint Nietzschétől tudjuk, mindig saját korunk megismeréséről kell szólnia, ezért most, amikor a focitól hangos a világ, különösen fontos a sportág ókori gyökereit felidéznünk. Íme a Der Neue Pauly megfelelő szócikke, magyarul elsőként az Ókorblogban:

Apopudobalia. Antik sportág, föltehetőleg az újkori labdarúgás korai formája. Részletesebb ismereteink mindazonáltal nincsenek róla. Már Achilleus Taktikos Gymnastikája (fr. 3) bizonyítja andres apopudobalontes ('futballozó férfiak') létezését Korinthosban a Kr. e. 4. század első felében. A késő hellénisztikus időkben, úgy tűnik, a sportág eljutott Rómába is; mindenesetre a De viris illustribus c. pszeudo-cicerói irat (3,2) felsorol egyes prominens apopudobalistákat. A Kr. u. 1/2. században a római légiók eljuttatták az apopudobaliát Britanniába is, ahonnan aztán a 19. században újra elterjedt. A sportágat - nyilvánvalóan kiemelkedő népszerűsége ellenére - már a korai keresztény irodalomban elítélték (vö. különösen Tertullianus, De spectaculis 31. sk.); az apopudobalia ismerete a 4. század után többé nem kimutatható.
A. PILA, in: Uő (szerk.), FS M. Sammer, 1994, 322-348 (alapvető); B. PEDES, A., Zeitschrift für Antike und Sport 4 (1995) 1-19.

M. MEI.

Jó szurkolást mindenkinek!

2006. június 29.

Cui dono lepidum novum libellum?

"Kinek ajánljam ezt a bájos-friss könyvecskét, mit csak az imént csiszoltak le horzskővel? Hát persze, hogy neked, Cornelius: mert te vagy az, aki értékelni szoktad költői szösszeneteimet, sőt már akkor is értékelted őket, amikor - az itáliaiak közül egyedül - vállalkoztál arra, hogy minden történelmi korszakot kifejts három könyvben, méghozzá, Jupiterre, alapos műgonddal elkészített fáradságos könyvekben. Ezért aztán rendelkezz ezzel a könyvecskével, bármi is ez és bármilyen; amely, ó pártfogó múzsám, hadd éljen túl legalább egy világkorszakot."

Catullus verseskönyvének első - ajánló - költeménye ez; az én hevenyészett prózafordításomban. Úgy viszonyul ez az Ókorblog is testvérbátyjához, a nyomtatott Ókor folyóirathoz, Olvasóm, mint Catullus verseskönyve barátjának, a történetíró Cornelius Neposnak átfogó történeti művéhez. Amelynek, sugallja Catullus, nemcsak megírása igényelt komoly és fáradságos felkészülést, hanem az olvasása - már csak a három papirusztekercs kigöngyölése is - is viszontagságos feladat (cartis / doctis, Iuppiter, et laboriosis). Ezzel szemben az ő versei? Ó, hát azok pusztán semmiségek... Ugyanakkor, szemtelenkedik álszemérmesen a költő, azok nem önmagukban hordják "minden idők" explikációját (omne aevum explicare), hanem önmagukat fogják a jelenlegi világkorszakon túlgöngyölíteni: legalábbis ha a múzsa is így akarja!

Egy könnyen kezelhető, rövid szösszeneteket tartalmazó tekercsnek tehát jobbak az esélyei Catullus szerint. Ha egy kicsit komolyabb regiszterre váltok, természetesen mindent visszavonok, amit az előző bekezdésben leírtam: nem gondolom ugyanis, hogy a nyomtatott Ókor írása és olvasása túlságosan fáradságos feladat lenne. Azt azonban igen, hogy az Ókorblogé még az Ókorénál is jóval egyszerűbb. Akár mediálisan (hisz nem kell lapozni, elég kattingatni néhányat), akár temporálisan (hisz cikkek helyett pusztán szösszeneteket kell írni/olvasni). Így anélkül, hogy az Ókort még véletlenül valami rossz látszatába keverném - hisz évek óta dolgozunk azon, hogy könnyen olvasható szakmai/ismeretterjesztő lap legyen belőle -, hadd ajánljam az Ókorblogot a figyelmedbe, Nyájas Olvasó. Könnyen íratja és olvastatja magát. És reményeim szerint pótolja azt a dialógust, amely eddig olyannyira hiányzott a folyóirat szerzői és olvasói között. No meg azt az aktualitást, azt a szellemi pezsgést, azt a reflexivitást, amelyet egy nyomtatott lap természete szerint nem tud biztosítani.

Reményeim szerint sorjázni fognak itt a szösszenetek: akár tudományos ötletek, akár ókortudományi újdonságok, akár rövid reflexiók könyvekről, kiállításokról, sőt netán folyóiratokról, akár az Ókorral kapcsolatöos közérdekű információk, akár fordítási problémák megvitatása: anything goes. Várom tehát az Ókorblog szerzői közé szerzőinket; s várom olvasóink/kommentálóink közé: az egész világot. De minimum a hálás utókort.