Mi az, hogy urbanitas?
Elöljáróban. Novemberenként Brassóban megrendezik az Etnovember című multikulturális fesztivált (ott, ahol eleve együtt élnek szászok, románok és magyarok, és akkor a vallási sokszínűségről még nem is beszéltünk), s a Brassói Lapok ehhez egy kis mellékletet szokott kanyarítani. Amelybe - lévén jó barátságban a BL kulturális szerkesztőjével, s lévén, hogy szoros szálak fűznek Brassóhoz - most írtam egy urbanitasról szóló szösszenetet. Gondoltam, idekívánkozik a blogra. Íme. (Vigyázat, nem tudományos igényű!)
Ha fellapozzuk egy késő ókori római szerző, Quintilianus fő művét, az Institutio oratoriát (Bevezetés a szónoklattanba), annak is hatodik könyvét a tizenkettőből, arra figyelhetünk föl, hogy nem mást nevez urbanitasnak, vagyis „városiasságnak”, mint a retorikai-stilisztikai értelemben vett jó stílust, s különösképp a szellemes – nem feltétlenül humoros, de egy csipetnyi sóval megfűszerezett – beszédmódot. Hogyan lehetséges ez? Miféle jelentésfejlődési folyamatot kell elképzelnünk, melynek (ókori) végpontján az urbs, „város” főnévből – pontosabban az urbanus, „városi” melléknévből – képzett elvont főnév, az urbanitas, már nem más, mint egy stilisztikai-retorikai fogalom?
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy itt eredetileg görög jelenetek latin fordításáról van szó. A görög világban ugyanis város és vidék mást jelent, mint a rómaiban. Az ókori Görögország tudvalevőleg sok-sok városállamból (polisz, ennek latinul civitas a megfelelője) állt össze, melyeknek mind megvolt a „városi” (belső, ipari/kereskedelmi) és „vidéki” (külső, mezőgazdasági) részük – a mindennapi város–vidék ellentétek tehát egy-egy városállam belső csetepatéit jelentették. Más a helyzet Rómában, ahol egyetlen városállam húz maga köré egyre nagyobb koncentrikus köröket, de ennek során, jóllehet komoly nagyvárosokat is bekebelez, még mindig egy állam marad: amelynek „város”-része maga Róma, „vidék”-része pedig minden Rómán kívüli területet magába foglal. Nem véletlen, hogy az urbs titulus voltaképp egyetlen várost – Rómát – illeti meg.
Így amikor a latin komédia nyelve, görög analógiára, a „városi(as)” (urbanus) melléknévből megalkotja a „városi módra” jelentésű határozószót (urbane), olyan értelemben – nota bene, itt derül fény igazán a képzet tartalmára –, hogy valaki kötöttségektől mentesen, a helyzethez illő módon, fene elegánsan viselkedik, illetve stílusosan és szellemesen beszél, akkor egyben ezt a képzetet végérvényesen Róma városához is köti, hiszen Róma az, amely ekkor már rég (ráadásul kizárólagos jelleggel) urbsként tartja önmagát számon. A Krisztus előtti első században a veronai születésű Catullus játszik előszeretettel azzal, amúgy költőileg, hogy – rómaibbként a rómaiaknál – számonkéri másokon, eléggé urbanusok-e már, az arpinói születésű Cicero pedig, akit a kultúrhistória politikusként, filozófiai íróként és szónokként (no meg bő lére eresztett levelek fáradhatatlan szerzőjeként) tart számon, immár „hivatalosan” is megteremti az urbanitas fogalmát.
Az derül ki: számára az urbanitas nem jelent mást, mint azt a megfoghatatlan, megragadhatatlan, megtaníthatatlan valamit, azt a stílus- és mentalitásbeli többletet, amelyet valamiképp az urbsnak, vagyis Róma városának titokzatos szellemi-kulturális kisugárzása biztosít azok számára, akikben van fogékonyság az ilyesmire (tehát akik urbanusok nemcsak „városi”, hanem „városias” értelemben is). És hogy ez, illetve ennek reflexiója valami új, modern jelenség: az ízléstelen formaságok és konvenciók kulturált embertől elvárható megvetése, valamint könnyed, laza és szellemes beszéd – szemben a valamiképp összemosott „vidékies” és „régies” viselkedési- és beszédstílussal.
Nos, szóval ezért. Mármint: ezért írja azt Quintilianus, amit ír (lásd a cikk elején), de ő persze egyértelműen a stilisztikára hegyezi ki a dolgot. És némileg már általosítja is: jóllehet az eredetét Rómához köti, de mint kulturális mintát másolhatónak tartja – amiképpen aztán Caracalla jó száz évvel később ki is terjeszti a római polgárjogot a birodalom összes szabad születésű lakosára. Az urbanitas mint eszmény – a finom és szellemes (illetve adott esetben akár aszfaltbetyárosan trágár) élet- és beszédstílus eszménye – pedig nem bukik meg a Római Birodalommal együtt: elevenen él tovább, beépülve abba a fogalomkörbe, amelyet „európai civilizáció” néven szoktunk számontartani. És hozzájárul ahhoz, hogy ne csak jogtörténeti értelemben legyen igaz az az olykor idejétmúltnak hitt szentencia, hogy „a városi levegő szabaddá tesz”. Urbanitas nélkül ugyanis nincs szabadság, de ahol van urbanitas, ott van szabadság is.
Ha fellapozzuk egy késő ókori római szerző, Quintilianus fő művét, az Institutio oratoriát (Bevezetés a szónoklattanba), annak is hatodik könyvét a tizenkettőből, arra figyelhetünk föl, hogy nem mást nevez urbanitasnak, vagyis „városiasságnak”, mint a retorikai-stilisztikai értelemben vett jó stílust, s különösképp a szellemes – nem feltétlenül humoros, de egy csipetnyi sóval megfűszerezett – beszédmódot. Hogyan lehetséges ez? Miféle jelentésfejlődési folyamatot kell elképzelnünk, melynek (ókori) végpontján az urbs, „város” főnévből – pontosabban az urbanus, „városi” melléknévből – képzett elvont főnév, az urbanitas, már nem más, mint egy stilisztikai-retorikai fogalom?
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy itt eredetileg görög jelenetek latin fordításáról van szó. A görög világban ugyanis város és vidék mást jelent, mint a rómaiban. Az ókori Görögország tudvalevőleg sok-sok városállamból (polisz, ennek latinul civitas a megfelelője) állt össze, melyeknek mind megvolt a „városi” (belső, ipari/kereskedelmi) és „vidéki” (külső, mezőgazdasági) részük – a mindennapi város–vidék ellentétek tehát egy-egy városállam belső csetepatéit jelentették. Más a helyzet Rómában, ahol egyetlen városállam húz maga köré egyre nagyobb koncentrikus köröket, de ennek során, jóllehet komoly nagyvárosokat is bekebelez, még mindig egy állam marad: amelynek „város”-része maga Róma, „vidék”-része pedig minden Rómán kívüli területet magába foglal. Nem véletlen, hogy az urbs titulus voltaképp egyetlen várost – Rómát – illeti meg.
Így amikor a latin komédia nyelve, görög analógiára, a „városi(as)” (urbanus) melléknévből megalkotja a „városi módra” jelentésű határozószót (urbane), olyan értelemben – nota bene, itt derül fény igazán a képzet tartalmára –, hogy valaki kötöttségektől mentesen, a helyzethez illő módon, fene elegánsan viselkedik, illetve stílusosan és szellemesen beszél, akkor egyben ezt a képzetet végérvényesen Róma városához is köti, hiszen Róma az, amely ekkor már rég (ráadásul kizárólagos jelleggel) urbsként tartja önmagát számon. A Krisztus előtti első században a veronai születésű Catullus játszik előszeretettel azzal, amúgy költőileg, hogy – rómaibbként a rómaiaknál – számonkéri másokon, eléggé urbanusok-e már, az arpinói születésű Cicero pedig, akit a kultúrhistória politikusként, filozófiai íróként és szónokként (no meg bő lére eresztett levelek fáradhatatlan szerzőjeként) tart számon, immár „hivatalosan” is megteremti az urbanitas fogalmát.
Az derül ki: számára az urbanitas nem jelent mást, mint azt a megfoghatatlan, megragadhatatlan, megtaníthatatlan valamit, azt a stílus- és mentalitásbeli többletet, amelyet valamiképp az urbsnak, vagyis Róma városának titokzatos szellemi-kulturális kisugárzása biztosít azok számára, akikben van fogékonyság az ilyesmire (tehát akik urbanusok nemcsak „városi”, hanem „városias” értelemben is). És hogy ez, illetve ennek reflexiója valami új, modern jelenség: az ízléstelen formaságok és konvenciók kulturált embertől elvárható megvetése, valamint könnyed, laza és szellemes beszéd – szemben a valamiképp összemosott „vidékies” és „régies” viselkedési- és beszédstílussal.
Nos, szóval ezért. Mármint: ezért írja azt Quintilianus, amit ír (lásd a cikk elején), de ő persze egyértelműen a stilisztikára hegyezi ki a dolgot. És némileg már általosítja is: jóllehet az eredetét Rómához köti, de mint kulturális mintát másolhatónak tartja – amiképpen aztán Caracalla jó száz évvel később ki is terjeszti a római polgárjogot a birodalom összes szabad születésű lakosára. Az urbanitas mint eszmény – a finom és szellemes (illetve adott esetben akár aszfaltbetyárosan trágár) élet- és beszédstílus eszménye – pedig nem bukik meg a Római Birodalommal együtt: elevenen él tovább, beépülve abba a fogalomkörbe, amelyet „európai civilizáció” néven szoktunk számontartani. És hozzájárul ahhoz, hogy ne csak jogtörténeti értelemben legyen igaz az az olykor idejétmúltnak hitt szentencia, hogy „a városi levegő szabaddá tesz”. Urbanitas nélkül ugyanis nincs szabadság, de ahol van urbanitas, ott van szabadság is.
