Laocoon és a Vatikáni Múzeum

Ókoros számára Róma legérdekesebb időszaki kiállítása most a Vatikáni Múzeumban látható. A múzeum ötszáz éves évfordulójára rendezett ünnepségsorozat zárórendezvénye volt a megnyitása 2006. novemberében. Az ötszáz éven ugyan lehetne vitatkozni, hiszen hivatalosan a múzeumot csak XIII. Kelemen alapította meg 1767-ben, és a pápák már korábban is gyűjtötték az antik művészet emlékeit, de valóban meggyőzően bizonyítja a kiállítás, hogy 1506. január 14-e fordulópontot jelentett ebben a történetben. Ekkor találták meg ugyanis Rómában a Laocoon-szoborcsoportot. A felfedezés hatalmas visszhangot keltett, hiszen az ókor egyik legszebb ránk maradt alkotását látták benne, és így hatása meghatározó módon befolyásolta a reneszánsz feljődését, nem csak Itália földjén. A rendezők tehát a tudatos gyűjtés, a műmeghatározás, azaz a vattikáni gyűjtemény szerveződésének születésnapját ebben a napban jelölik meg. A kiállítás öt részében sok külföldi gyűjteményből, többek között a budapesti Szépművészeti Múzeumból kölcsönzött anyag segítségével mondják el mindazt, amit a szobor keletkezéséről és ókori életéről tudni lehet, illetve amit a megtalálását követő sorsáról elmondani érdemesnek tartottak.

A szoborcsoportot rögtön megvásárolta II. Gyula pápa, és a kiállítás rendezői nem puszta véletlen egybeesést látnak abban, hogy éppen 1506-ban adott megbízást Bramanténak az új Szt. Péter székesegyház megtervezésére új, korszerű, azaz ókori stílusban. Kiállították azt a feliratot is, amelyet a sperlongai, Tiberius grottájával azonosított barlangban találtak 1957-ben három rhodoszi görög szobrász, Athénodóros, Agésandros és Polydoros (sic) nevével. A felirat jelentőségét az adja, hogy rögtön a szobor megtalálása után Sangallo, aki építészként egyébként részt vett az új székesegyház tervezésében is, azonosította a szobrot azzal, amelyet az idősebb Plinius (36, 37-38) látott Titus "házában". Erről a háromalakos márvány Laocoon-szoborcsoportról azt állítja Plinius, hogy három rhodoszi szobrász, Athénodóros, Agésandros és Polydoros munkája. Mindebből már ki is található, melyek azok a kérdések, amelyek foglalkoztatták a kutatókat. Vajon azonos-e a Plinius által látott szobor és az 1506-ban megtalált? Hol állhatott a "domus Titi imperatoris", vajon ott, ahol a szobrot megtalálták? Mindezektől a kérdésektől nem független a következő sem: a birtokunkban lévő szobor vajon egy hellénisztikus (esetleg eredetileg bronzból készült) szobor másolata-e?

A sperlongai barlangban nemcsak feliratot találtak, hanem szobortöredékeket is az említett három mestertől. A Laocoon azonosítása szempontjából legfontosabbnak közülük két többalakos csoportot találtak: az egyikük Odysseus hajóját és a Skyllát ábrázolja, a másik pedig Polyphémos küklópsz megvakítását. A töredékek ikonográfiai és stíluskritikai elemzése alapján a kiállítás szervezői amellett érvelnek, hogy azok alkotói minden bizonnyal azonosak a Laocoon-szoborcsoport mestereivel, tehát a régészeti leletek Plinius adatát igazolják. A három említett szobrászról viszont gazdagabb feliratos anyag áll rendelkezésre, amiből az derül ki, hogy miután Cassius Kr. e. 42-ben feldúlta a szigetet, valószínűleg átköltöztek Itáliába, és itt készítették el az említett darabokat.

A kiállítás szenzációja azonban nem a sperlongai felirat és szobortöredékek, hanem a szentpétervári fej. Az Ermitázs egyik művészettörténésze 2002-ben publikált tanulmányában felvetette, hogy a gyűjteményükben őrzött és Itáliából származó ifjúfej Laocoon idősebbik fiának (a jobboldali alaknak) a pontos mása. Ennek azért nagy a jelentősége, mert eddig egyetlen szobrászati töredéket sem ismertünk a vatikáni csoporton kívül, amelyet kapcsolatba lehetet volna hozni a Laocoon-témával. Most majdnem együtt állították ki őket. (Csak majdnem, mert maga a Laocoon-csoport nem látható az időszaki kiállításon, az az eredeti helyén maradt, de nem kell a kettő között nagyon sokat gyalogolni.) A hasonlóság meggyőzőnek tűnik. Mondani sem kell, a kérdésnek azért nagyon nagy a jelentősége, mert ennek alapján árnyalhatjuk arra a kérdésre adott válaszunkat, vajon másolat-e a vatikáni csoport, vagy teljesen eredeti alkotás, illetve valami a kettő közötti meglehetősen széles sávból.

Aztán persze rengeteg és nagyon érdekes anyag látható a rekonstrukcióról. A szobornak ugyanis megtalálásakor hiányzott a jobb karja, s csak pont négyszáz évvel később, 1906-ban került elő. Addig pedig sokat vitatkoztak, hogy vajon nyújtva vagy behajtva ábrázolhatta-e a szobrász a hiányzó kart; végül a pápa megbízást adott Michelangelo egyik tanítványának, hogy faragja ki a kart kinyújtva. Nem nekik lett igazuk.

Megnyílt az Ara Pacis!

A hír nem nagyon friss, de annak, aki nem jár havonta az örök városban, talán még újat mondok vele: hosszú évekig tartó felújítás után, végre ismét látogatható az Ara Pacis. A tisztítás és a restaurálás nem tartott volna ennyi ideig, de új házat is kapott a szépséges ara. Nekem kifejezetten tetszik az új épület, de ezzel a véleményemmel egyedül maradtam római ismerőseim között. De hát a rómaiaknak nem lehet a kedvükre tenni! Nem tetszett nekik már a Mussolini által kialakított nagyszabású Augustus-körzet sem. A Duce 1937-ben „megszabadította” az Augustus-mauzóleumot a középkorban és később rá- meg hozzáépített falaktól (mozgalmas története során volt bikaviadalok rendezésére szolgáló aréna és koncertterem is), és az itáliai fasizmus jellegzetes, nagy tömbökből kialakított, kis art decós rátett díszítéssel „feldobott” modernista épületeivel vette körül az egész teret. Itt állították fel egy évvel később az Ara Pacist is, amelyet akkor állítottak össze már régebben ismert darabokból, illetve a Via del Corso meg a San Lorenzo in Lucina templom sarka alól ügyesen kibányászott nagyobb tömbökből. Eredetileg ugyanis ott állt. A Via del Corso nagyjából az ókori Via Flaminia vonalán halad, és ezen az úton tért haza három éves távollét után Augustus 13-ban Hispania és Gallia ügyeinek sikeres „elrendezését” isteni háta mögött tudva. 1938-ban a Corsón nem lehetett felállítani, így kb. 400 méterrel arrébb vitték, és a mauzóleum és a Tevere között találták meg új helyét.

A régi védőépületet is sokat szapulták. Nem is ok nélkül. Kicsi volt, csak úgy szorongott az ókori építmény a házban, ráadásul a minimalista vasbetonszerkezet rettenetesre szürkült a romai forgalom füstjében. Az új épületre senki sem mondhatja viszont, hogy kicsi. A múzeumtervező sztárépítész Richard Meier épülete, tágas, világos és modern. Magából az oltár méretéből is következik, hogy csak hatalmas lehet, ami tágasan magában foglalja. Ezzel persze meg az a baj, hogy túl nagy. Elfér benne az Ara Pacison kívül egy kisebbfajta múzeum is. Az épület maga fehér, maga a szerkezet beton, üveg és acél, de a belső térben több monumentális méretű dekoratív fal készült a jellegzetes római travertin mészkőből, néhol rusztikusan, másutt csiszolva. Nekem legjobban a bejárat melletti nagy rusztikus felület tetszett, amelyik előtt helyezték el a gens Iulia reliefen látható tagjainak portréját másolatban. Magát az oltárt letisztították, de én nem vettem észre más változást rajta. Nagy előnye viszont a mostani elhelyezésnek, hogy be lehet menni a védőfalak mögé, és meg lehet közelről nézni az áldozati asztalt is. Az épület oldalában meghagyták a Res Gestae régi, 38-as feliratát.

A múzeumban egyrészt értelmezik az Ara szimbolikáját, de érdekes módon részletesen inkább csak az alsó sor növényi díszítményét, és néhány művészettörténeti párhuzamot is kiállítottak. Vegyesen vannak másolatok és eredeti darabok. A legérdekesebb nekem ezek közül a Claudius-oltár eddig általam nem ismert darabjai voltak. Claudius is épített ugyanis az Ara Pacishoz meglehetősen hasonlító védőfallal körlvett reprezentatív oltárt. Ennek egy híres darabja a Medici család birtokában volt, az most is csak másolatban van kiállítva, eredetije a Villa Mediciben maradt, de több finoman faragott további részlet is látható belőle. Érdekes számítógépes modellek vannak még a múzeumban, hatalmas monitorokkal, (sokáig játszottam velük) és tényleg tanulságos ábrákkal.

Bátran fordulok tehát szembe a fanyalgókkal: nekem tetszik – bár azt azért meg kell jegyeznem így zárásképpen, hogy a hatalmas épület előtt fekvő eltolt lépcsősor és az ünnepélyes bejárat pikáns összjátékba kezd a körülötte fekvő ’37-es épületekkel, tőlük mintha az újnak is lenne némi „imperiális” zamata. Belülről ugyan élesen elkülönül a befogadott római építmény és az őt körülvevő modern, de kívül lehetne picit kisebb az egység. Az egészből már csak Augustus lecsupaszított mauzóleuma lóg ki, ahová a környékbeli kutyatulajdonosok hordják le kedvenceiket.

Egy egyiptológus Berlinben

A város szívében található Museumsinsel már önmagában megér egy berlini látogatást. Sajnos a városképet tarkító, azt szinte már szimbolikusan meghatározó építkezési daruk itt is elő- előbukkannak a Pergamonmuseum és a környező épületek monumentális tömbjei, így az egyiptomi gyűjteménynek helyet adó Altes Museum elegáns oszlopcsarnoka felett. Aki három éve járt Berlinben, még nem itt találta az egyiptomi kiállítást, aki három év múlva érkezik, már ne is itt keresse. A sziget közepén új szárnnyal egészül ki a komplexum, ahová 2009-ben költözhet majd Nefertiti „családjával”, a híres amarnai portrégyűjteménnyel és a többi egyiptomi tárggyal együtt.
Az első szintet elfoglaló egyiptomi múzeum gyakorlatilag öt termet tölt meg, de az anyag oly mértékben gazdag, hogy az egyiptológia elhivatott művelői és kedvelői nyugodt szívvel szánjanak egy teljes napot a befogadásra (főleg minthogy az alsó szinten egy kitűnő antik gyűjtemény is található). A kiállítás egy szinte kizárólag szobrokat bemutató hosszú teremmel indul, ahol a művek nem annyira kronologikusan, mint inkább típusok szerint rendeződnek el: egy vitrinben kapott helyet Hertihotep középbirodalmi és Montemhat későkori köpenybe burkolózó szobra, és hasonló koncepció alapján csoportosulnak az ún. kockaszobrok (különböző korokból) Szenenmut és Nofruré hercegnő híres együttese köré. A nagy mennyiségben képviselt középbirodalmi királyi képmáscsarnokot és a jó állapotban fennmaradt fa szobrok gyűjteményét olyan csemegék színesítik, mint a szaiszi Amaszisz fáraó híres keselykő portréja, az amúgy önéletrajzi feliratáról elhíresült 4. dinasztiabeli Metjen nomoszkormányzó szobra, vagy III. Szeszósztrisz szemnai határkősztéléje (ez utóbbi szövegét lásd: ÓKTCh 25-26. o. Ford. Kákosy L.). A későkori portrék között természetesen a berlini „zöld fej” is megcsodálható.
Ha a látogató legfeljebb kedélyes érdeklődéssel sétál is át ezen az egész egyiptomi történelmet átívelő pompás arcképcsarnokon, bizonyosan megtorpan a következő teremben: Ehnaton, Nefertiti és családtagjaik számos, többnyire befejezetlen vagy eleve tanulmánynak szánt portréját találhatjuk itt, a tömör szépség és elegancia megtestesítőit. Német ásatások egy szerencsés felfedezése során, Thotmesz szobrászmester amarnai műhelyéből került elő ez a páratlan gyűjtemény. A korszakra jellemző jellegzetes formavilágot illetve az ábrázolt jelenetek szokatlan bensőségességet tanulmányozhatjuk a falakat borító relieftöredékeken, de itt kapott helyet a méltán híres „Teje feje”, a királyné sokat idézett, (a valóságban igen kicsiny) realisztikus portréja is, továbbá egy nagyobb tábla, madarakat és papirusznádast ábrázoló szintén nagyon jellegzetes freskórészlettel. A kiállítás abszolút középpontjában, a harmadik terem közepén helyezkedik el egy teljesen körbejárható üvegkalitkában az egyiptomi művészet talán legismertebb remekműve, Nefertiti királyné méltóságteljes büsztje.
A negyedik terem tárlói a fáraókori Egyiptom tárgyi kultúrájával foglalkoznak, a mindennapi élettel kívánnak megismertetni minket. Tematikus elrendezésben tanulmányozható a mezőgazdaság, a háztartás, a női budoár eszköztára. Külön kiemelném az igen nagyméretű, gyönyörű hajómodellt a 12. dinasztiabeli Mentuhotep thébai sírjából, illetve egy finoman kidolgozott reliefet Niuszerré naptemplomából (5. din.), amelyen pelikánmadarak terelése és papiruszcsónak-készítés látható. A terem végében helyet kapott egy kisebb, ám annál jelentősebb szudáni leletanyag is, közte egy i. e. 1. századi királynő Meroëban található piramisának kincslelete is.
Mindezen ámulatba ejtő tárgyak után következik a filológusok igazi paradicsoma: a negyedik terem papiruszgyűjteménye. Személyes találkozás az egyiptomi irodalom gyöngyszemeivel: Szinuhe története, az Életunt, A paraszt panaszai, Khufu és a varázslók, Heti intelmei, mind ott sorakoznak az üveglapok mögött. Tanulmányozhatunk késő-újbirodalmi hieratikus leveleket, démotikus-görög kétnyelvű adásvételi szerződést, ószövetségi vagy akár gnosztikus szöveget tartalmazó kopt kódexlapokat is. Hosszú részleteket állítottak ki az Amduat című túlvilági könyvből is, mely a napisten 12 órára osztott éjszakai útját, majd reggeli újjászületését ábrázolja és írja le. Szöveg és ábra szerves egységet alkotnak, ez jól megfigyelhető a 11. órát tartalmazó 21. dinasztia kori, thébai papiruszon is, amely egyúttal átvezet minket a túlvilághittel foglalkozó ötödik terembe. Itt a szokásosnak mondható tárgyak közül (usébtik, kanópuszedények) kitűnik a koporsókat magába fogadó tárló, mely mennyiségi szempontok helyett, a típus- és formafejlődést bemutatására koncentrál. A leglátványosabb darab a 12. dinasztia alatt elhunyt Szenbi festett koporsója, amúgy a középbirodalmi típus jellemző megtestesítője, melyet nyitott fedéllel helyeztek el. Így láthatóvá vált az eszközfrízt és koporsószövegeket is bőven tartalmazó, gazdagon díszített belseje.
Kissé elfogult beszámolómból joggal kiérezhető a szakmai lelkesedés, de Berlin minden tekintetben izgalmas és sokszínű város: ha a Museumsinsel „elenged”, érdemes másfelé is körülnézni. Nem is beszélve arról a kedvességről, mellyel a Freie Universität egyiptológia tanszékének és könyvtárának munkatársai fogadtak, és így lehetővé tették, hogy pár napos ott tartózkodásomat ne csak turistaként, hanem kutatóként is eredményesen kamatoztassam.
Az egyiptomi múzeum és papiruszgyűjtemény hivatalos honlapja:
www.smb.spk-berlin.de

Berlini Indogermanisztikai Nyári Egyetem

A berlini Freie Universitäten már hagyománya van az indoeurópai témájú nyári egyetemeknek. Szerkezetében azonban elüt a leideni típusú nyári egyetemtől: egy és nem két hét, ugyanakkor napi négy és nem három tanóra van, másfelől itt kifejezetten haladó órák szerepelnek napirenden. A hallgatók összetétele is eltérő volt: túlnyomó többségben német diákok vettek részt rajta (Berlin mellett például Halléból, Regensburgból), de akadt egy-egy francia, görög (!) és magyar hallgató is (ez utóbbi jelen sorok szerzője). E tény nyilván összefüggésben áll azzal, hogy az előadások német nyelvűek voltak és nemcsak nálunk jól kitapintható az a tendencia, hogy, meghökkentő módon, meredeken zuhan a tudományos pályára készülő diákok német nyelvismeretének szintje.
Jelen Nyári Egyetemen (2006. szeptember 3.-8.) a következő előadások hangzottak el:
1. Probleme der historischen Grammatik der baltischen Sprachen (Daniel Petit – Paris);
2. Vergleichende Grammatik der germanischen Sprachen: Nomen und Pronomen (Stefan Schaffner – Regensburg);
3. Indogermanische Altertumskunde (Stefan Zimmer – Bonn).
A kétszer kilencven perces balti kivételével az órák kilencven percesek voltak. Daniel Petit fiatal és igen jó nevű specialistája a balti nyelveknek, aki folyékonyan beszél németül, s csak a Nyári Egyetem kedvéért válogatott össze néhány izgalmas problémát (s kínált rájuk meggyőző megoldást) a balti nyelvtörténet köréből – órái a balti nyelvekre kevésbé fogékony hallgatókat is lekötötték, így különösen éles volt a kontraszt a leideni R. Derksen óporosz óráival.
Stefan Schaffner ma az összehasonlító germán nyelvtörténet egyik legnevesebb képviselője, aki igen nagy beleéléssel képes órát tartani és ennek következtében igen könnyen elkanyarodni más, szintúgy izgalmas indogermanisztikai témák felé. Egy forgács a latinistáknak: Schaffner új javaslatot tett a flamen etimológiájára, a szellemes, de minden nyelvészeti alapot nélkülöző, az óind brahmannal összekötő elmélet helyett. Ő a hettita palahh- ‘hív’ igével kötné össze, mint az ‘(az isteneket) hívó, megidéző’. A javaslat részletei a kiadás előtt álló habilitációs írásában találhatóak meg, erre személy szerint jelen sorok írója is felettébb kíváncsi lenne, mivel a palahh- ige jelentése (és általában véve, alakja) egyáltalán nem problémamentes (ld. a hettita nagyszótár vonatkozó címszavát: http://oi.uchicago.edu/OI/DEPT/PUB/SRC/CHD/CHDP.pdf, ill. http://ochre.lib.uchicago.edu/eCHD/). E kérdésben figyelemreméltó egyébként Peter Schrijver javaslata is, aki germán ‘áldozni’ jelentésű igékkel kapcsolná össze (The Reflexes of the Proto-Indo-European Laryngeals in Latin. LSIE 2.Amsterdam – Atlanta, 1991, 176-177).
Stefan Zimmer – a berlini egyetem egykori munkatársa – ma az ún. indoeurópai ős- és kultúrtörténet kutatásának legnagyobb alakja, aki nem szűnik meg a kérdés módszertani alapjaira újra és újra felhívni a figyelmet, a maga sajátos humorában (példaértékű a Tarim-medence mumifikálódott tetemei körül csapott – nincs rá jobb szó – felhajtás általa adott kritikai értékelése, melynek már címe is sokat sejtető: Modern Necromancy, or How to Make Mummies Speak. The Journal of Indo-European Studies 26 (1998) 163-180).

Noha az indogermanisztika fellegvárában, Németországban is sokat veszt állásaiból, amíg ilyen kutatók és rendezvények vannak, nem kell aggódni, hogy kiveszik ezen izgalmas tudomány.

Leideni Indogermanisztikai Nyári Egyetem

A jól bevált berlini gyakorlatot követve a Leideni Egyetem is elindította indogermanisztikai nyári egyetemeinek sorát, elsőként ez évben, júl. 31. és aug. 11. között. Háttér gyanánt annyit érdemes megemlíteni, hogy a Leideni Egyetem az indogermanisztika egyik fellegvára, nézeteiket a „leideni iskola” néven is szokás emlegetni (jellegzetességük például, hogy szerintük az alapnyelvi gyökök csak mássalhangzóval kezdődhettek; tagadják, hogy az alapnyelvben létezett volna /a/ fonéma; stb.). E nyári egyetemen Magyarországról az ELTE BTK Összehasonlító Indoeurópai Nyelvészet Programjából jelen sorok szerzője és két diákja (Juhász Gabriella, Szabó Orsolya) vett részt. A résztvevők elsősorban Hollandia, Olaszország, Egyesült Államok, Svájc, Ausztria, Franciaország, Norvégia, Horvátország egyetemeiről érkeztek; Németország feltűnően alulreprezentált volt (talán mivel szeptember elején Berlinben lesz egy rokon rendezvény). A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy az indogermanisztikai nyári egyetemmel párhuzamosan kísérleti és kiegészítő jelleggel futott egy indológiai, egy russzisztikai és egy sémi nyelvészeti előadássorozat is.
Három típusú órát lehetett hallgatni (zárójelben az oktatók neve):
1) Teljesen kezdőknek indoeurópai alapnyelvi fonológia és morfológia (Michiel de Vaan);
2) Adott nyelvbe bevezetést nyújtó órák: bevezetés a mykénéibe (José Luis García Ramón [Köln]), bevezetés a tokhár dialektusokba (Georges-Jean Pinault [Párizs]), bevezetés az óporoszba (Rick Derksen);
3) Haladó órák: szanszkrit történeti hangtan (Alexander Lubotsky), görög nyelvjárási feliratok (J. L. García Ramón), tokhár szövegolvasás (G.-J. Pinault).
Az óporosztól eltekintve az órák kifejezetten sikeresnek bizonyultak, nem kis mértékben az oktatók elsőrangú kvalitásának köszönhetően (ti. mindannyian az általuk oktatott szakterület kiemelkedő személyiségei).
Az órák mellett esténként az oktatók előadásokat tartottak, J. L. García Ramón a mykénéi személynevek előkészületben levő, felújított lexikonát mutatta be (vö. Update on Die historischen Personennamen des Mykenischen. Indo-European Studies Bulletin 11 (2005) 24-33); G.-J. Pinault az alapnyelvi rokonsági terminológia rekonstruálhatóságán elmélkedett (bár javaslatai nem arattak osztatlan sikert); míg A. Lubotsky a phryg és görög nyelv kapcsolatát elemezte, kiegészítve a W-11-es felirathoz fűzött kommentárjaival.

Tekintve a nyári egyetem magas szakmai színvonalát és sikerét, kifejezetten örvendetes, hogy a Leideni Egyetem jövő nyáron is folytatni kívánja e rendezvénysorozatát.

Herculaneum utolsó órái – beszámoló egy müncheni kiállításról

Még nincs egy éve, hogy itáliai utazásunk során végre körbejárhattam Pompeii és Herculanaeum romjait, néhány hete pedig kiváló alkalom nyílt emlékeim felelevenítésére Münchenben az Archäologische Staatssammlung "Die letzten Stunden von Herculaneum" című kiállításán.

E rövid ismertető nem alkalmas Herculaneum régészetének, és művészetének részletes bemutatására; inkább arra vállalkozom, hogy a kiállítás méltatásával és bizonyos – engem megragadó részletek – kiemelésével másoknak is kedvet csináljak a tárlat megtekintéséhez, amely Haltern (Westfälisches Römermuseum) Berlin (Pergamonmuseum) és Bréma (Focke-Museum) után most Münchenben látható november 1-ig. A kiállítás tematikájából és a régészeti lelőhely leletgazdagságából következik, hogy a kiállított tárgyak önmagukban is színes és változatos képet mutatnak: márvány- és bronzszobrok, falfestmények, mozaikok, bútorok, ékszerek. Ehhez kapcsolódik természetesen a német kiállításoktól megszokott kiváló elrendezés és megvilágítás. Ehelyütt mégis azokat a elemeket emelném ki, amelyek a Nápolyi Nemzeti Múzeum állandó gyűjteményénél is "többé" vagy legalábbis "mássá" tették számomra az anyag megtekintését és befogadását.

Látványos és tanúságos segédletet nyújtott a város szerkezetének, életének megértésében a számtalan rekonstrukció - akár világító plakát, akár makett formájában - továbbá kisfilmek segítették a tájékozódást. Persze ez egyben igen jó szórakozást is kínál, és folyamatosan ébren tartja a fáradtabb látogatók esetlegesen lankadó figyelmét. Modern kitörések levetítésével mutatták be a vulkáni tevékenység különböző folyamatait, és kiállításra kerültek a különböző vulkáni anyagok és kőzetek is. Bár tudtam, hogy a Pompeiit betemető réteg túlnyomó részét az ún. lapilli teszi ki, egészen meglepődtem, hogy ennek mennyi fajtája – alakja, színe – van.

Tavaly ősszel a helyszínen tett látogatásom információs hátteréül az otthoni polcról leemelt Castiglione könyvet használtam, és azzal a jóérzéssel bolyonghattam a város falai között, hogy a Herculaneumot betemető húsz méteres iszapréteg nemcsak a tárgyak konzerválása szempontjából bizonyult szerencsésebbnek a tüzes kő- és hamuesőnél, amely például Pompeii lakóinak jutott, hanem a tekintetben is, hogy a jelek szerint a kis üdülővárost tökéletesen evakuálták a katasztrófa előtt. E kiállításon azonban bemutatták az 1982-ben folytatott ásatások eredményeképpen feltárt emberi maradványokat is: a város déli felében, a kikötő közeli csónakházakban és raktárakban sok család keresett menedéket. Több száz emberi csontváz került így elő, melyeket alapos vizsgálatnak vetették alá. Így megállapíthatták a menekülők korát, nemét, táplálkozási szokásait, betegségeit. Tudományos ismeretterjesztő kisfilmen rekonstruálták a város pusztulását is, ami olyan hatásosra sikerült, mint napjaink bármelyik amerikai szuperprodukciója: katasztrófafilm volt a javából.

Herculaneum kapcsán elsősorban a Villa dei Papiri neve bukkan fel mindenütt. Ez a villa suburbana különleges gyűjteményt rejtegetett, hiszen többek között pont az itt talált magas színvonalú művészeti alkotások hívták fel a figyelmet a helyszínre. Már a 18. század derekán kutatóárkokat fúrtak itt, és felszínre hoztak 87 alkotást abból a csodálatos gyűjteményből, mely főleg görög szobrok i. e. I. században készült másolataiból áll. A müncheni kiállítás is számos műremeknek adott helyet, köztük a Polükleitosz Dorüphoroszának fejéről készült másolatnak vagy a Futóknak – a két alak egyike, jellegzetes arckifejezésével vált a kiállítás emblémájává is: ő került a prospektus, a katalógus borítójára, a plakátokra és a múzeumi bolt csecsebecséire. A futó szobrok elhelyezése, a falra vetített félelmetes gőzfergeteggel tagadhatatlanul hatásvadász, a hatás azonban tagadhatatlanul tökéletes.

Herculaneum pusztulásának jellegéből következik, hogy ebből a városból olyan, amúgy könnyen lebomló leletek is épségben előkerültek, mint a fa épületelemek vagy fabútorok – a kiállításon is látható volt például egy gyermekbölcső. Az igazi szenzációt persze az jelentette, amikor 1752-ben a villa egyik termében, állványokra helyezve karbonizálódott papirusztekercsek százaira bukkantak. A müncheni kiállítóteremben kisfilmen követhető nyomon egy ilyen papirusz kibontásának, elolvasásának és konzerválásának aprólékos folyamata is, és Németországban első alkalommal látható két eredeti példány ebből a gyűjteményből. Sajnos a Villa dei Papiri csak korlátozottan látogatható, mivel a mai napig részben a felszín alatt van, feltárására csak 1991-ben indítottak egy új, átfogó projektet.

A másik föld alatti komplexum, mely a helyszínen szintén nem látogatható, a város színháza. Pedig ez is az első megtalált épületek egyike és a korai alagutas „ásatások” során felszínre hozott tárgyak tanúsága szerint márvány szobrászati és épületfaragványokkal igen gazdagon díszítették. A kiállításon egy régebbi, ezért kevésbé látványos makett mellett belső videófelvételek és színvonalas rekonstrukciós film kárpótolt tavalyi csalódottságomért.

Számos különleges szoborról, mozaikról, freskóról számolhatnék még be (ilyen az egyik, Ízisz kultuszt bemutató híres falkép is – bár Ízisz szentély csak Pompeiiből ismeretes) nem is beszélve a régészetileg izgalmas élelmiszermaradványokról (kenyér, füge, borsó, gabona). De lévén ez egy szubjektív beszámoló, én a Casa dei Cervi névadó szoborcsoportjait emelném ki a látnivalók közül: a két szarvast, melyeket vadászkutyák támadnak meg és kíméletlenül marcangolnak. Olyan alkotások ezek, amelyeket nem elemezni, magyarázni, datálni kell, hanem egyszerűen csodálni, mert nem lehet betelni velük.

A kiállítás hivatalos honlapja:

www.herculaneum-ausstellung.de