2006. szeptember 24.

Egy egyiptológus Berlinben

A város szívében található Museumsinsel már önmagában megér egy berlini látogatást. Sajnos a városképet tarkító, azt szinte már szimbolikusan meghatározó építkezési daruk itt is elő- előbukkannak a Pergamonmuseum és a környező épületek monumentális tömbjei, így az egyiptomi gyűjteménynek helyet adó Altes Museum elegáns oszlopcsarnoka felett. Aki három éve járt Berlinben, még nem itt találta az egyiptomi kiállítást, aki három év múlva érkezik, már ne is itt keresse. A sziget közepén új szárnnyal egészül ki a komplexum, ahová 2009-ben költözhet majd Nefertiti „családjával”, a híres amarnai portrégyűjteménnyel és a többi egyiptomi tárggyal együtt.
Az első szintet elfoglaló egyiptomi múzeum gyakorlatilag öt termet tölt meg, de az anyag oly mértékben gazdag, hogy az egyiptológia elhivatott művelői és kedvelői nyugodt szívvel szánjanak egy teljes napot a befogadásra (főleg minthogy az alsó szinten egy kitűnő antik gyűjtemény is található). A kiállítás egy szinte kizárólag szobrokat bemutató hosszú teremmel indul, ahol a művek nem annyira kronologikusan, mint inkább típusok szerint rendeződnek el: egy vitrinben kapott helyet Hertihotep középbirodalmi és Montemhat későkori köpenybe burkolózó szobra, és hasonló koncepció alapján csoportosulnak az ún. kockaszobrok (különböző korokból) Szenenmut és Nofruré hercegnő híres együttese köré. A nagy mennyiségben képviselt középbirodalmi királyi képmáscsarnokot és a jó állapotban fennmaradt fa szobrok gyűjteményét olyan csemegék színesítik, mint a szaiszi Amaszisz fáraó híres keselykő portréja, az amúgy önéletrajzi feliratáról elhíresült 4. dinasztiabeli Metjen nomoszkormányzó szobra, vagy III. Szeszósztrisz szemnai határkősztéléje (ez utóbbi szövegét lásd: ÓKTCh 25-26. o. Ford. Kákosy L.). A későkori portrék között természetesen a berlini „zöld fej” is megcsodálható.
Ha a látogató legfeljebb kedélyes érdeklődéssel sétál is át ezen az egész egyiptomi történelmet átívelő pompás arcképcsarnokon, bizonyosan megtorpan a következő teremben: Ehnaton, Nefertiti és családtagjaik számos, többnyire befejezetlen vagy eleve tanulmánynak szánt portréját találhatjuk itt, a tömör szépség és elegancia megtestesítőit. Német ásatások egy szerencsés felfedezése során, Thotmesz szobrászmester amarnai műhelyéből került elő ez a páratlan gyűjtemény. A korszakra jellemző jellegzetes formavilágot illetve az ábrázolt jelenetek szokatlan bensőségességet tanulmányozhatjuk a falakat borító relieftöredékeken, de itt kapott helyet a méltán híres „Teje feje”, a királyné sokat idézett, (a valóságban igen kicsiny) realisztikus portréja is, továbbá egy nagyobb tábla, madarakat és papirusznádast ábrázoló szintén nagyon jellegzetes freskórészlettel. A kiállítás abszolút középpontjában, a harmadik terem közepén helyezkedik el egy teljesen körbejárható üvegkalitkában az egyiptomi művészet talán legismertebb remekműve, Nefertiti királyné méltóságteljes büsztje.
A negyedik terem tárlói a fáraókori Egyiptom tárgyi kultúrájával foglalkoznak, a mindennapi élettel kívánnak megismertetni minket. Tematikus elrendezésben tanulmányozható a mezőgazdaság, a háztartás, a női budoár eszköztára. Külön kiemelném az igen nagyméretű, gyönyörű hajómodellt a 12. dinasztiabeli Mentuhotep thébai sírjából, illetve egy finoman kidolgozott reliefet Niuszerré naptemplomából (5. din.), amelyen pelikánmadarak terelése és papiruszcsónak-készítés látható. A terem végében helyet kapott egy kisebb, ám annál jelentősebb szudáni leletanyag is, közte egy i. e. 1. századi királynő Meroëban található piramisának kincslelete is.
Mindezen ámulatba ejtő tárgyak után következik a filológusok igazi paradicsoma: a negyedik terem papiruszgyűjteménye. Személyes találkozás az egyiptomi irodalom gyöngyszemeivel: Szinuhe története, az Életunt, A paraszt panaszai, Khufu és a varázslók, Heti intelmei, mind ott sorakoznak az üveglapok mögött. Tanulmányozhatunk késő-újbirodalmi hieratikus leveleket, démotikus-görög kétnyelvű adásvételi szerződést, ószövetségi vagy akár gnosztikus szöveget tartalmazó kopt kódexlapokat is. Hosszú részleteket állítottak ki az Amduat című túlvilági könyvből is, mely a napisten 12 órára osztott éjszakai útját, majd reggeli újjászületését ábrázolja és írja le. Szöveg és ábra szerves egységet alkotnak, ez jól megfigyelhető a 11. órát tartalmazó 21. dinasztia kori, thébai papiruszon is, amely egyúttal átvezet minket a túlvilághittel foglalkozó ötödik terembe. Itt a szokásosnak mondható tárgyak közül (usébtik, kanópuszedények) kitűnik a koporsókat magába fogadó tárló, mely mennyiségi szempontok helyett, a típus- és formafejlődést bemutatására koncentrál. A leglátványosabb darab a 12. dinasztia alatt elhunyt Szenbi festett koporsója, amúgy a középbirodalmi típus jellemző megtestesítője, melyet nyitott fedéllel helyeztek el. Így láthatóvá vált az eszközfrízt és koporsószövegeket is bőven tartalmazó, gazdagon díszített belseje.
Kissé elfogult beszámolómból joggal kiérezhető a szakmai lelkesedés, de Berlin minden tekintetben izgalmas és sokszínű város: ha a Museumsinsel „elenged”, érdemes másfelé is körülnézni. Nem is beszélve arról a kedvességről, mellyel a Freie Universität egyiptológia tanszékének és könyvtárának munkatársai fogadtak, és így lehetővé tették, hogy pár napos ott tartózkodásomat ne csak turistaként, hanem kutatóként is eredményesen kamatoztassam.
Az egyiptomi múzeum és papiruszgyűjtemény hivatalos honlapja:
www.smb.spk-berlin.de

1 megjegyzés:

tamasabel írta...

De jó, ez vicces, mert ez nekem ma épp nagyon aktuális. Most olvastam Freud Mózes-könyvét (pontosabban Mózes-tanulmányait), méghozzá nem is pusztán a saját okulásomra, hanem egy vasárnap esti baráti talákozóra való felkészülésképpen. Elég vicces ez a Freud-szöveg, féleg 2006-ból nézve: tulajdonképpen "semmi újat" nem mond abban az értelemben, hogy mind a "Mózes és Ekhnaton" kérdés, mind a "vallás mint neurózis" probléma abszolút része a minket körülvevő kulturális alapzajnak, épp (többek közt) Freudnak köszönhetően, mégis, igazán érdekes néha visszanyúlni a "forrásokhoz", és megnézni őket az eredeti kontextusukban: és megfigyelhetjük, mit is jelentett ez a vizsgálódás ott és akkor, Bécs és London közt félúton, 1938-ban. Miért volt akkor annak jelentősége, hogy egy öreg pszichiáter egyfajta történeti (pszicho)analízis keretében megvizsgálja a zsidóság és kereszténység közti apa-fiú viszonyt, illetőleg azt, hogy miképpen működik a hagyomány, miképp írja újra - folytonosan a jelenkor érdekeinek megfelelően - saját narratíváit. Például, Freud szerint, a zsidó hagyomány megpróbálta kiretusálni saját magából mind azt, hogy Mózes egyiptomi volt (lett volna), illetve hogy az általa teremtett monoteisztikus vallás nem (lett volna) más, mint az Aton-kultusz - hisz később mind a rituális királygyilkosságot, mind a Jahve mögött álló Aton-alakot latenciába kellett (volna) süllyeszteni, hogy egy későbbi periódusban mégis előbukkanjon...
De nem is ez az érdekes most, hanem az, hogy ennek kapcsán beszélgettünk magáról az Amarna-korról, és ennek művészetéről, az istenábrázolás minimalista mivoltáról (az egyetlan isten, Aton, csak egy szinte stilizált napkorong), s az emberábrázolás realizmusáról. És akkor íme, Barbara, egyenesen Berlinből, ezt így idepostolod - akkor most én is lelkes vagyok, és lelkesen megköszönöm!