2006. november 26.

Mi az, hogy urbanitas?

Elöljáróban. Novemberenként Brassóban megrendezik az Etnovember című multikulturális fesztivált (ott, ahol eleve együtt élnek szászok, románok és magyarok, és akkor a vallási sokszínűségről még nem is beszéltünk), s a Brassói Lapok ehhez egy kis mellékletet szokott kanyarítani. Amelybe - lévén jó barátságban a BL kulturális szerkesztőjével, s lévén, hogy szoros szálak fűznek Brassóhoz - most írtam egy urbanitasról szóló szösszenetet. Gondoltam, idekívánkozik a blogra. Íme. (Vigyázat, nem tudományos igényű!)

Ha fellapozzuk egy késő ókori római szerző, Quintilianus fő művét, az Institutio oratoriát (Bevezetés a szónoklattanba), annak is hatodik könyvét a tizenkettőből, arra figyelhetünk föl, hogy nem mást nevez urbanitasnak, vagyis „városiasságnak”, mint a retorikai-stilisztikai értelemben vett jó stílust, s különösképp a szellemes – nem feltétlenül humoros, de egy csipetnyi sóval megfűszerezett – beszédmódot. Hogyan lehetséges ez? Miféle jelentésfejlődési folyamatot kell elképzelnünk, melynek (ókori) végpontján az urbs, „város” főnévből – pontosabban az urbanus, „városi” melléknévből – képzett elvont főnév, az urbanitas, már nem más, mint egy stilisztikai-retorikai fogalom?

Alighanem valahol ott kezdődött a történet, amikor a görög komédiákat, illetve ezek latin átiratait elkezdték játszani Róma színpadain. Vegyük Plautus kísértetkomédiáját, a Mostellariát. Ennek első felvonásában Grumio és Tranio gyalázza egymást igen szellemesen (mondani sem kell, mindketten rabszolgák: a vígjátékokban sosem a szabadoknak van sütnivalójuk, hanem mindig is a szolgáknak, éppen mert a vígjátékok előadására a minden kötelék, így a társadalomban betöltött alárendelt szerep alóli felszabadulást jelentő ünnepek alkalmával kerül sor) – s ehhez a verbális puskaport éppen a városi–vidéki ellentét metaforakincse szolgáltatja. „Te városi pojáca, mindenki drága kis szemefénye, van képed a szememre vetni, hogy vidéki vagyok?” – kérdi Grumio, s az urbanus scurra kifejezéssel éppen a városias viselkedés alsó regiszterét veszi célba.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy itt eredetileg görög jelenetek latin fordításáról van szó. A görög világban ugyanis város és vidék mást jelent, mint a rómaiban. Az ókori Görögország tudvalevőleg sok-sok városállamból (polisz, ennek latinul civitas a megfelelője) állt össze, melyeknek mind megvolt a „városi” (belső, ipari/kereskedelmi) és „vidéki” (külső, mezőgazdasági) részük – a mindennapi város–vidék ellentétek tehát egy-egy városállam belső csetepatéit jelentették. Más a helyzet Rómában, ahol egyetlen városállam húz maga köré egyre nagyobb koncentrikus köröket, de ennek során, jóllehet komoly nagyvárosokat is bekebelez, még mindig egy állam marad: amelynek „város”-része maga Róma, „vidék”-része pedig minden Rómán kívüli területet magába foglal. Nem véletlen, hogy az urbs titulus voltaképp egyetlen várost – Rómát – illeti meg.


Így amikor a latin komédia nyelve, görög analógiára, a „városi(as)” (urbanus) melléknévből megalkotja a „városi módra” jelentésű határozószót (urbane), olyan értelemben – nota bene, itt derül fény igazán a képzet tartalmára –, hogy valaki kötöttségektől mentesen, a helyzethez illő módon, fene elegánsan viselkedik, illetve stílusosan és szellemesen beszél, akkor egyben ezt a képzetet végérvényesen Róma városához is köti, hiszen Róma az, amely ekkor már rég (ráadásul kizárólagos jelleggel) urbsként tartja önmagát számon. A Krisztus előtti első században a veronai születésű Catullus játszik előszeretettel azzal, amúgy költőileg, hogy – rómaibbként a rómaiaknál – számonkéri másokon, eléggé urbanusok-e már, az arpinói születésű Cicero pedig, akit a kultúrhistória politikusként, filozófiai íróként és szónokként (no meg bő lére eresztett levelek fáradhatatlan szerzőjeként) tart számon, immár „hivatalosan” is megteremti az urbanitas fogalmát.


Az derül ki: számára az urbanitas nem jelent mást, mint azt a megfoghatatlan, megragadhatatlan, megtaníthatatlan valamit, azt a stílus- és mentalitásbeli többletet, amelyet valamiképp az urbsnak, vagyis Róma városának titokzatos szellemi-kulturális kisugárzása biztosít azok számára, akikben van fogékonyság az ilyesmire (tehát akik urbanusok nemcsak „városi”, hanem „városias” értelemben is). És hogy ez, illetve ennek reflexiója valami új, modern jelenség: az ízléstelen formaságok és konvenciók kulturált embertől elvárható megvetése, valamint könnyed, laza és szellemes beszéd – szemben a valamiképp összemosott „vidékies” és „régies” viselkedési- és beszédstílussal.


Nos, szóval ezért. Mármint: ezért írja azt Quintilianus, amit ír (lásd a cikk elején), de ő persze egyértelműen a stilisztikára hegyezi ki a dolgot. És némileg már általosítja is: jóllehet az eredetét Rómához köti, de mint kulturális mintát másolhatónak tartja – amiképpen aztán Caracalla jó száz évvel később ki is terjeszti a római polgárjogot a birodalom összes szabad születésű lakosára. Az urbanitas mint eszmény – a finom és szellemes (illetve adott esetben akár aszfaltbetyárosan trágár) élet- és beszédstílus eszménye – pedig nem bukik meg a Római Birodalommal együtt: elevenen él tovább, beépülve abba a fogalomkörbe, amelyet „európai civilizáció” néven szoktunk számontartani. És hozzájárul ahhoz, hogy ne csak jogtörténeti értelemben legyen igaz az az olykor idejétmúltnak hitt szentencia, hogy „a városi levegő szabaddá tesz”. Urbanitas nélkül ugyanis nincs szabadság, de ahol van urbanitas, ott van szabadság is.

3 megjegyzés:

G. írta...

"késő ókori római szerző"

Quintilianus, aki Krisztus után az első században élt (35-100) KÉSŐ római lenne? :)
Akkor hogyan aposztrofálnád pl. Ammianus Marcellinust, aki 300 évvel később élt? Vagy éppen Claudius Claudianust? :)

á. írta...

Hát ugye minden relatív. Ha Hammurápi is az ókorban írta a törvénykönyvét, meg minden, akkor mondjuk Quintilianus igenis késő ókori. No az igaz persze, hogy a római művelődéstörténet nem jegyezheti "kései" alkotóként, de ez csak azért van, mert a rómaiak kicsit későn ébredtek rá arra, hogy érdemes megpróbálkozniuk a kulturális termeléssel. Mire igazán belejöttek, addigra már az ókor java része passé, más népek számára legalábbis.

katalinder írta...

At ego rusticatim tangam, urbanatim nescio: „Amúgy parasztosan tángálom el (tangam!!), hiszen városi módra nem tudom” – írta Pomponius a Kr. e. 2-1. század fordulója körül. Márpedig ha az urbanussal és rusticussal már ilyen tréfás szóképzést lehet művelni, ráadásul szójátékban, az jelzi, mennyi mindent összegez, foglal magába e két fogalom, s mennyire túlmutatnak a stiláris, sőt az életstílusbeli vonatkozásokon is. Egyébként ez a jó Pomponius volt az, aki üdvösnek látta az atellana eredendő genus rusticumát irodalmi formába öntve bevezetni éppen az Urbs színpadára – nyilván tudta, miért…
Persze a megítélés eredetileg, a korai időkben a vitaindítóban foglaltakhoz képest épp fordított volt, a faluhoz a hagyományos római értékek kapcsolódtak, míg a város mindig gyanúsnak találtatott, hozzá kötötték mindazt, amit alkalmasnak véltek a fenti értékrend lerombolására. Plautus használja például az astutia szót, ami etymologice is ’városi’ csirkefogászatot jelent, de jóval később még Varro is arra panaszkodik, hogy „manapság a gazdák inkább a színházban (város) tapsolva szeretik mozgatni a kezüket, semmint a földeken kapálva.”
Szóval azt akarnám mondani, hogy a dolog gyökerei igen-igen mélyen húzódnak. Kezdődött mindez úgy a Kr. e. 2. század elején, amikor a parasztok – ismert okok miatt – nagyobb számban kezdtek Rómába özönleni, és innentől kezdve a falu(sias)-város(ias) ellentétnek egy sor mélyebb vetülete támadt: egyre fokozódó, véglegesen soha meg nem oldott szociális nehézségek, amelyek később (Marius kora) katonapolitikai tényezővé lettek, aztán a vallási következmények, a proletariatus- és a földkérdés a maga permanens válságaival, az értékrend-válságok, lásd pl. a falusi(as), állítólag az öreg Catót formázó Demea meg a városi(as) Micio csatáját Terentiusnál. Nem szólva aztán az újabb fordulatról, amikor a falu vs. város téma megint másképp merül fel, s a falu idill és nosztalgia tárgya, valami ellen-jelen lesz, mindenesetre jóval többet jelent önmagánál (Tibullus, Vergilius etc.)…
Végül – ex furore paedagogico mondom – mennyire jó téma lenne a kérdés (vagy egy része) szakdolgozatnak: „Falu és Város. Tanulmányok a római értékrend köréből”, vagy más efféle címmel! Hát nem?