Háború és béke az Ókorban (2010/1)
Elméletileg a helyzet igen egyszerű: a háborúk alkotják a történelem vezérfonalát az írásos és képi forrásokban, és gyakran jelenik meg a győztesek által kialakított béke is. Az Ókori Keleten az uralkodók hadjáratairól szóló, propagandisztikus elemekkel tarkított beszámolók teszik ki a történeti szövegek nagyobbik részét, de a csataterek eseményei adják a klasszikus kori történeti művek súlyponti motívumait is.
Ez nem véletlen. A háborúk emeltek magasra és döntöttek le birodalmakat és kisebb helyi hatalmakat is. A katonai erő meghatározó módon alakította és alakítja ma is a gazdaságot, a békebeli erőviszonyok rendszere háborúkban alakul ki. Egy-egy közösség, társadalom gazdasági helyzetét, az erőforrásokhoz való hozzájutásának lehetőségeit és annak árát alapvetően hadseregének sikeressége vagy kudarca határozza meg. Adófizető volt-e, vagy az adókból részesült-e? Persze voltak olyan államok is, melyeket katonai sikerei vittek egyre közelebb a bukáshoz, ha nem tudták megnyerni a békét, azaz nem voltak képesek olyan viszonyokat teremteni, melyben a hatalmi perifériákon élők adójukért nyugalmat és biztonságot, gazdaságuk fejlődésének lehetőségét kapták. A kisebb államok számára katonai erejük meghatározó volt abból a szempontból is, hogy alávetésük esetén milyen feltételű békét voltak képesek kialkudni.
Bármennyire a fáj is ez pacifista lelkünknek, a nagy kultúrák és civilizációk véres harctereken születtek, az öldöklő csaták nélkül nem koncentrálódhatott volna annyi erőforrás, amennyi a magaskultúra kialakulásához kellett. Valamennyi kiemelkedő ókori kulturális teljesítmény mögött ott állt egy hatalmas katonai potenciál, elég csak az ókori világ csodáira gondolnunk. Az államok és civilizációk kialakulásának elméletei között már régóta verseng a békés, társadalmi megegyezésen alapuló Rousseau-i modell, és a katonai erő és erőszak által kialakított hatalomkoncentráció lenini modellje. Az utóbbi időkben ez utóbbit támogató adatok kerülnek egymás után elő, sorban kiásott tömegsírok cáfolják a békés őskorról szóló elképzeléseket is. Ezzel természetesen nem a katonai erőszak apológiáját szeretném elmondani, csak a történeti tényekre szeretném felhívni a figyelmet.
A háborúknak és a békének számos különböző aspektusuk van, ezt a sokszínűséget szerencsés módon tükrözi ez az Ókor-szám is. A harctéri sikeresség egyik záloga a megfelelő infrastruktúra, többek között a megfelelő formájú és minőségű fegyverzet. Ezzel a kérdéssel foglalkozik a lapszám első cikke Simon Zsolt tollából, amely arra az egyszerűnek tűnő kérdésre keresi a választ, hogy „Milyen kardot használtak a hettiták?”. A dolgozatból a sok érdekes részlet mellett kiderül, hogy erre kérdésre a leletek szórványos volta miatt nem olyan egyszerű választ adni, a konklúzió pedig az, hogy eltérő hagyományok figyelhetőek meg, a hosszú és rövid pengéjű kardok nemcsak időben váltják egymást, hanem egymás mellett is éltek.
A védőfegyverek, ezen belül is a díszes páncélzat szimbolikus jelentőségéről tudhatunk meg sok izgalmas részletet Budai-Balogh Tibor Hadvezések fegyverben. Páncélos szobrok az Aquincumi Múzeum gyűjteményében című cikkéből, melynek apropóját az Aquincumban talált római páncélos szobrok adták, de áttekintést kapunk a szobortípus fejlődéséről az itáliai eredetéről is.
A katonai sikerek másik zálogát a megfelelő kiképzés jelenti. Kató Péter cikke (Katonai kiképzés a hellénisztikus polisokban) azokat az intézményeket tárgyalja, melyek a polgárok katonai kiképzését szolgálták a hellénisztikus polisokban. A kisebb közösségek ezzel teremtették meg maguk számára az önálló katonai erőt és ezzel együtt a viszonylagos függetlenségüket is a nagyhatalmak árnyékában.
A kiképzés mellett fontos szerepet játszott a katonai morál is. Ennek fenntartásában a rómaiknál és hatásukra más népeknél is fontos szerepet játszottak a gladiátorjátékok, mint ahogy ezt Kopeczky Rita Gladiátorjátékok és katonai morál a köztársaságkori Rómában és Rómán kívül című cikke olyan plasztikusan bemutatja.
A harci morál fenntartását és az ellenfél megfélemlítését szolgálták a keltáknál a harci trombiták, a carnyxek, melyek irdatlan zajt csaptak a csatatereken. Az erről az érdekes tárgytípusról való tudnivalókat Szabó Miklós cikke mutatja be számunkra A carnyx füle címmel, melynek apropóját egy rejtélyes bronz fül Galliából és egy kisplasztika Magyarországról adta. Bár ez a dolgozat külön rovatban szerepel, nyugodtan kerülhetett volna a tematikus cikkek sorába is.
Az egyéni képességek, a motiváltság és a jó fegyverzet sem elég megfelelő katonai taktika nélkül. A legtöbb nagy civilizáció számára óriási kihívást jelentett a nomádok harcmodora. A rómaiak is számos alkalommal kerültek szembe ezzel a problémával, hogy miképpen reagáltak erre, ennek kiváló példáját mutatja be számunkra Forisek Péter cikke, melyben Arrianos „Az alánok elleni csatarend” című kevéssé ismert művét mutatja be fordításban és látja el kommentárokkal. A római haditaktika finom részleteiben járatlan olvasó számára különösen érdekes az a szinte művészi kidolgozottság, ahogy rómaiaknak az alánok rohamára reagálniuk kell.
A háborúk nagy szerepet játszanak a mitológiában és a teológiában is. A világ az egyik mezopotámiai hagyomány szerint istenek és démoni lények harcán keresztül jött létre, egy ősszörny, Tiamat kettévágott testéből alakítja ki Marduk isten a kozmoszt. Ezt a történetet, Tiamat szörny démoni kiséretének tagjait és az ellenük bevetett különleges harcmodort mutatja be Pálfi Zoltán Marduk és Tiamat küzdelme, avagy az istenek fegyverzete című cikkében.
Az ószövetségi hagyomány szerint az Úr a háborút használja fel tervében, hogy az őt nem kellően tisztelő, a vallási hagyományoktól elforduló Áhábot megbüntesse. Ennek körülményeiről, a rámót-gileádi csatáról szól Kőszeghy Miklós Áháb utolsó háborúja című cikke, melyből azt is megtudjuk, valójában mekkora seregek csaphattak össze Izrael és az arámi Damaszkusz küzdelmében.
A források jellegét jól tükrözi, hogy a békéről csak egyetlen, de annál érdekesebb cikk szól. Grüll Tibor munkája, melyet Pax Romana – alulnézetben. Hogyan látták a zsidók a „római békét”? cím alatt olvashatunk, azt a feszültséget mutatja be, amely a sajátos zsidó hagyományok és a teljesen eltérő jellegű római civilizáció között húzódott. Ezt a kibékíthetetlen ellentétet jól leírja egy, a zsidó háborúról a cikkben olvasható mondat: „A zélóták és a rómaiak szívós, sőt elkeseredett viadalában kétféle világprincípium csap össze.” Ez az ellentét megmaradt békeidőben is.
Ezzel véget is ért a tematikus számba tartozó cikkek sora, de a folyóirat hagyományai szerint mindig találunk egyéb témákról szóló tanulmányokat is. E sorban az első Simon Zolt dolgozata, melyben a hettita királyok listájának újabb adatokkal kiegészített rekonstrukcióját rekonstrukcióját közli. A régészeti rovatból Szabó Miklós cikkét már említettem, a másik cikk Tóth Zsolté, aki Római kori sírépítmény a pécsi Széchenyi téren cím alatt számol be Sopianae kutatásának egyik legújabb fejleményéről, a legújabb római kori sírépítményről. A 2009-es ásatások izgalmas lelete az ásatók szerint az 5. századra keltezhető, így a temető egyik legkésőbbi emléke lehet.
A Szépművészeti Múzeum egyik legújabb szerzeményét mutatja be Hans Rupprecht Goette és Nagy Árpád Miklós Márvány sztélé Rhéneia szigetéről című rövid tanulmánya. Ez a késő hellénisztikus kori márvány sírsztélé lelhely nélküli, de minden valószínűség szerint a délosiak temetkezőhelyéül szolgáló Rhéneia szigetről származik és egy félezer darabot számláló ismert csoportba illeszkedik.
Gulyás András egy a legtöbbünk számára elérhetetlenül távoli, de annál fontosabb kiállításról számol be, amely a kairói Egyiptomi Múzeumban a thébai nekropoliszban folyó magyar ásatásokat mutatta be. Ezeknek a több évtizede folyó feltárásoknak a nemzetközi jelentőségét jelzi, hogy eredményeiket az egyiptológia egyik központjában, a kairói Egyiptomi Múzeumban mutathatták be.
A lapszámot Rosta Kosztasz Nietsche és Kerényi az ókortudományról című izgalmas tanulmánya zárja méltó módon. Ennek a cikknek a kapcsán két nagy tudós szemléletén keresztül alkalmunk van arra, hogy elgondolkodjunk az a filológia szerepéről a mai tudományban, még szélesebb értelemben számot vessünk az ókortudománynak a társadalomban betöltött szerepéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése