2006. június 29.

Cui dono lepidum novum libellum?

"Kinek ajánljam ezt a bájos-friss könyvecskét, mit csak az imént csiszoltak le horzskővel? Hát persze, hogy neked, Cornelius: mert te vagy az, aki értékelni szoktad költői szösszeneteimet, sőt már akkor is értékelted őket, amikor - az itáliaiak közül egyedül - vállalkoztál arra, hogy minden történelmi korszakot kifejts három könyvben, méghozzá, Jupiterre, alapos műgonddal elkészített fáradságos könyvekben. Ezért aztán rendelkezz ezzel a könyvecskével, bármi is ez és bármilyen; amely, ó pártfogó múzsám, hadd éljen túl legalább egy világkorszakot."

Catullus verseskönyvének első - ajánló - költeménye ez; az én hevenyészett prózafordításomban. Úgy viszonyul ez az Ókorblog is testvérbátyjához, a nyomtatott Ókor folyóirathoz, Olvasóm, mint Catullus verseskönyve barátjának, a történetíró Cornelius Neposnak átfogó történeti művéhez. Amelynek, sugallja Catullus, nemcsak megírása igényelt komoly és fáradságos felkészülést, hanem az olvasása - már csak a három papirusztekercs kigöngyölése is - is viszontagságos feladat (cartis / doctis, Iuppiter, et laboriosis). Ezzel szemben az ő versei? Ó, hát azok pusztán semmiségek... Ugyanakkor, szemtelenkedik álszemérmesen a költő, azok nem önmagukban hordják "minden idők" explikációját (omne aevum explicare), hanem önmagukat fogják a jelenlegi világkorszakon túlgöngyölíteni: legalábbis ha a múzsa is így akarja!

Egy könnyen kezelhető, rövid szösszeneteket tartalmazó tekercsnek tehát jobbak az esélyei Catullus szerint. Ha egy kicsit komolyabb regiszterre váltok, természetesen mindent visszavonok, amit az előző bekezdésben leírtam: nem gondolom ugyanis, hogy a nyomtatott Ókor írása és olvasása túlságosan fáradságos feladat lenne. Azt azonban igen, hogy az Ókorblogé még az Ókorénál is jóval egyszerűbb. Akár mediálisan (hisz nem kell lapozni, elég kattingatni néhányat), akár temporálisan (hisz cikkek helyett pusztán szösszeneteket kell írni/olvasni). Így anélkül, hogy az Ókort még véletlenül valami rossz látszatába keverném - hisz évek óta dolgozunk azon, hogy könnyen olvasható szakmai/ismeretterjesztő lap legyen belőle -, hadd ajánljam az Ókorblogot a figyelmedbe, Nyájas Olvasó. Könnyen íratja és olvastatja magát. És reményeim szerint pótolja azt a dialógust, amely eddig olyannyira hiányzott a folyóirat szerzői és olvasói között. No meg azt az aktualitást, azt a szellemi pezsgést, azt a reflexivitást, amelyet egy nyomtatott lap természete szerint nem tud biztosítani.

Reményeim szerint sorjázni fognak itt a szösszenetek: akár tudományos ötletek, akár ókortudományi újdonságok, akár rövid reflexiók könyvekről, kiállításokról, sőt netán folyóiratokról, akár az Ókorral kapcsolatöos közérdekű információk, akár fordítási problémák megvitatása: anything goes. Várom tehát az Ókorblog szerzői közé szerzőinket; s várom olvasóink/kommentálóink közé: az egész világot. De minimum a hálás utókort.

6 megjegyzés:

ROrsi írta...

Akkor hadd legyek én az első komment! Gratula és sok sikert!
O.

katalinder írta...

Ma már másodszor olvasom, hogy a rövid műfajoké a jövő: reggel egy szörnyen komoly teológiai témájú libellus bevezetőjében, most meg itt, az ókorblogon, Catullusra hivatkozva. És ez azért elgondolkodtató…
Ez a trend napjainkban bizonyára a kiábrándulás jele – analitikus gondolkodásból, észigazságokból, logikából, elméletekből, tudományokból, cakk-pakk az egész felvilágosult modernizmusból; és kétezer éve szintén valami jellegében igen hasonló életérzés (is) állhatott a háttérben. Ezen talán érdemes gondolkozni. Mégis látni vélek egy lényeges különbséget: Catullus és társasága, meg az egész alexandriai kisköltészet esztétikája éppen a maga kisműfajaival igyekezett az életnek valami olyan mélységéig, összetettségéig hatolni, ahová, hitük szerint, a grandiózus műfajok eo ipso nem tudhattak elérni: ez az, ami a rövidség mai divatjától a lehető legtávolabb áll.
Ennek jegyében: szerintem a blog apropójának választott 1. carmen sem szembeállítja a neposi (vagy bármilyen) történetírással Catullus libellusát (ahogy a röpelemzés szuggerálja), hanem ennél sokkal összetettebb viszonyt tételez a kettő között. Hiszen ahogy a catullusi „szösszenetről” a végén (v. 10) kiderül, hogy költője óhaja szerint mégis perenne, legalábbis valamilyen értelemben, épp úgy a többi nugae sem az soha, aminek első pillantásra látszik. A Fabullus-versben (c. 13) a vendégből vendéglátó lesz; az idill (c. 45) csöpögős nevetségbe fullad; az üdvözlő vers (c. 43) anti-köszöntővé lesz, a hízelgés (c. 49) szidalomnál is csípősebb gúnnyá; a látszólag játékos passer-vers (c. 2) madárkája egy kezdettől fogva diszharmonikus, szorongásos szerelem meglehetősen fenyegető fétis-állata, akinek végül egyszerűen „muszáj” meghalnia (c. 3), s nem tehet mást…, és így tovább. A nugae, mármint a jó nugae valamiképpen „cseppben a tenger” – amit ábrázol, kicsinységében is tökéletes, bebútorozott világegész. A korról (saeclum), melynek nőideálja a „nem kis orrú, nem szép lábú, nem fekete szemű, nem hosszú ujjú lány, egyszóval a lány, akiről semmi sem mondható - Lesbia helyett, akiről viszont nagyon is sok minden mondható -: nos, e korról magáról is csak ugyanígy, tagadva lehet beszélni, in-sapiens és in-ficetum, ízléstelen és bárdolatlan, és ezzel az aprósággal, nőideáljával máris minden fontosat megmondtunk, máris kiállította önnön bizonyítványát, mert minden más dolgában is ugyanilyen. Hát ezt tudja a nugae…
De térjek vissza az eredeti kérdésre: miért épp Nepos a vers, a könyvecske címzettje, egy történetíró, a költőével látszatra épp ellentétes műfajt művelő? Holott hemzsegnek Catullus körül a rokonlelkű neóterikusok, Calvus, Cinna, Furius, Bibaculus, Cornificius és a többiek? Ó hát „tekintélyes szerző” a Nepos, meg „Catullus földije” – így a tudomány. Nem! Mert nézzük csak, milyen jelzőket oszt ki neki és művészetének Catullus? Ausus es unus: Nepos merészkedett, úgymond arra az újdonságra, hogy „az egész világtörténetet explikálja” – és Catullus libellusa is ilyen novus. Aztán meg tribus chartis tette ezt Nepos, ami a rövidség bevett kifejezésmódja (vö. a komédiák tribus verbis-ével!), ahogy Catullus is a maga rövid műfajában mond el – bár éppen nem „explikál”, sőt! – egy egész világot. És doctae meg laboriosae ezek a lapok (itt értelmezési eltérés van köztünk, Ábel), épp úgy, ahogy Catullus könyvecskéje is gondos munkával csiszolt (expolitus).
Különbözött Catullus és Cornelius Nepos művészete? Persze hogy! És a költő mégis képes a különbözőben a hasonlót meglátni. Kettejük közös nevezőjét így foglalnám össze: rövidség/kicsiség (Catullus: libellus, nugae, Nepos: tribus chartis), amely azonban sok munkával és tanultsággal csiszolt műveket terem (Catullus: lepidus, expolitus, Nepos: doctis, laboriosis), s pont ebben áll újdonsága, merészsége (Catullus: novus, Nepos: ausus es unus). A különbözőben látni meg a hasonlót és a hasonlóban a különbözőt – ez a nyitó vers tétje szerintem; és azért épp ez a nyitó vers, mert hát mi másról szól az egész catullusi költészet, mint erről, a hasonlók különbözéséről és a különbözők hasonlóságáról? És nem erről szól a művészet is?

tamasabel írta...

Kedves Tanárnő,
hát nagyon nagy köszönet az azonnali és ilyen gyönyörű és ilyen alapos reflexióért, illetve a csodálatos interpretációért! Bevallom, azt a hibát (de ez nem is bűn, hanem hiba, illetve annál több, bűn) követtem el, hogy "használtam" egy szöveget, bár azt is mondhatnám, Jauss-szal szólva, hogy engedtem, hogy a saját kérdéseinkre válaszoljon... Csak éppen nem végeztem el előtte az értelmezési horizontok szétválasztásának műveletét, így olcsó aktualizálásnak is tűnhet, amit írtam. Igen ám, csakhogy én azért nem gondoltam ám ezt teljesen komolyan... De ezt meg ugye nem tudom bebizonyítani. :)
Amúgy tényleg csodálatos az értelmezés, és minden szavával egyetértek! Azt is gyönyörűen bebizonyította vele a Tanárnő, hogy mire való ez a blog! Hát pont erre! Nagy köszönet, és legközelebb már jöhet egy poszt is, vagyis egy a szívárvány minden színében csillogó csöpp - a tengerből.
Barátsággal - bármily blogidegen legyen is ez az elköszönősdi -:
Ábel

katalinder írta...

Carissime!
Persze, lelkem mélyén már akkor (tegnap) is tudtam én, hogy nem kellene ezt a Catullust olyan komolyan venni, hisz ezúttal csupán apropóul szolgál, csak hát nem tudtam ellenállni. Hja, a furor paedagogicus nagy úr...
Üdv, Dér Katalin

tamasabel írta...

Az a jó, hogy nagy úr! Ebben bízom, amikor azt remélem, hogy működni fog a blog!
Szeretettel,
Ábel

Sylvester írta...

"Kinek a d j a m "? Hogy letolt a tanár engem első egyetemi megszólalásom után, Catullus-olvasáson, kérdvén: hol itt a coniunctivus?
Minő elégtétel ez nekem!