Ókor 2006/3-4: Ókori Kelet

Megjelent, végre-valahára, a 2006. évi utolsó – tematikus és dupla – számunk, amely arra tesz kísérletet, hogy bemutassa: mivel foglalkoznak ma Magyarországon azokban a tudományos műhelyekben, amelyek az ókori Kelet civilizációit kutatják, igen változatos (de jellemzően erősen történeti) megközelítéssel. Persze rögtön fölmerül a kérdés, hogy mit is fed az „ókori Kelet” fogalma: azt hiszem, ezt egy-egy hasonló kiadvány szerkesztésekor csakis gyakorlati szempontok alapján lehet eldönteni. Mi abból indultunk ki, hogy az egyiptológia oly mértékben önálló területet képvisel, hogy külön tematikus összeállítást érdemel majd – így jelen számban csak jelzésszerűen van jelen. Más a helyzet az ókori Távol-Kelettel: ezt folyóiratunk eddig kimondatlan alapelve – miszerint az ókori Mediterráneum területére korlátozzuk figyelmünket – rekesztette ki az összeállításból. Így az ókori Keletnek egy erősen mezopotámiai fókuszú megközelítéséből indultunk ki, illetve hagyjuk a többes számot: új, „keletes” szerkesztőtársunk, Vér Ádám indult ki ebből a szerzők felkérése során.

Bevezetésként Komoróczy Géza hosszú és (amennyire ez egyáltalán lehetséges) átfogó áttekintését olvashatjuk, ebből egy bekezdést a tematikus összeállítás mottójaként ki is emeltünk: „Nem Éden-kert volt, nem is bölcső: de az ókori Kelet mégis különleges helyet foglal el a történelemben. Egyelőre itt ismerhetjük meg a legjobban, a legtöbb oldalról, a leggazdagabb forrásanyag alapján azokat a folyamatokat, amelyek az emberi társadalmat elvezették a magas szintű szervezettséghez és virágzó szellemi élethez. Az ókori Kelet, szűkebben pedig a legrégibb Mezopotámia jelentőségét az egyetemes történelem számára az adja, hogy azokat a formativ változásokat, amelyek a korai társadalmak fejlődését előidézték, itt gazdag forrásanyag alapján, sokoldalúan tanulmányozhatjuk. Ahol pedig más területek vagy más korok jelenségei állíthatók párhuzamba vele, az ókori Kelet mint korai példa alátámasztja és megerősíti az emberiség egységes voltának tételét.”

Ha az ezután sorakozó cikkek illusztrálják a fent olvasható tételt, akkor elmondhatjuk, hogy nem csak Niederreiter Zoltán kiváló fotói miatt érdemes ezt az Ókor-számot az Olvasó figyelmébe ajánlanunk. Lássuk tehát.

Kalla Gábor azt mutatja be, hogy a névadás az ókori Mezopotámiában jóval többet jelentett a szimpla személyazonosításnál: „identitást fejezett ki…, sorsot adott és isteni védelemmel ruházott fel. Megjelent benne az a vágy, hogy az újszülött a bizonytalan világban egy nála jóval hatalmasabb erőnél találjon oltalmat.” Pálfi Zoltán az akkád Sarrukínról szóló írásának többek közt az a tanulsága, hogy a történeti emlékezet tanulmányozása, a torzulás-torzítás okainak feltárása egy-egy történeti személy portréját sokkal élethűbbé teszi, s így mellesleg sokat tudhatunk meg az adott korszak múltszemléletéről, uralkodói propagandájáról és ideológiájáról is.

Ezután két hettitológiai tárgyú cikk következik: Simon Zsolt a hettita sziklareliefekről, Stipich Béla pedig azokról az anatóliai „archívumokról” értekezik (értve ez alatt mindazon szövegek összességét, amelyeket egy adott lelőhelyen találnak), amelyek segítenek jobban megismernünk a Hettita Birodalom történetét. Egedi Barbara néhány szép „hárfás dal” ürügyén az ókori Egyiptom túlvilághitéről és ehhez kapcsolódó szkepticizmusáról ír, vagyis arról, hogy az egyiptomiak sem kizárólag úgy gondolkodtak a halálról, mint azt gondolni szoktuk: olykor (nem is ritkán) hangot adtak kételyüknek, hogy a túlvilág tényleg az a biztonságot és boldogságot nyújtó hely-e, amelynek például a Halottak Könyve ígéri. Nagy Adrienn folytatja az egyiptológiai vonalat, de már túl is lépve rajta: van egy egyiptomi istenség (Bész) és egy mezopotámiai démon (Huwawa), akik ikonográfiai hasonlóságot mutatnak, és most már azt is állíthatjuk, hogy funkcionális hasonlóság is fennáll köztük. S hogy mi ez a funkció? Ezt olvasóink fantáziájára bízzuk: csalódás senkit sem fog érni, ezt a szerző nevében is garantáljuk. Bácskay András a mezopotámiai hétköznapi vallásosságot elemző cikke szerint a „jóslás és a bajelhárítás… egymást kiegészítő egységet jelentett a mezopotámiaiak gondolkodásában”, sőt: a mezopotámiaiak vallásos-rituális tevékenységének zömét nem más tette ki, mint éppen a jóslatkérő, illetve bajmegelőző és bajelhárító aktivitás.

Itt egy, az Asszír Birodalom történetére koncentráló blokk következik: Dezső Tamás az asszír lovasság fejlődését beszéli el „a lovasság történelem színpadán való megjelenésétől a harcikocsi fokozatos felváltásán és kiszorításán keresztül egészen a lovas íjász és lándzsás szétválásáig, valamint a páncélos lovasság térhódításáig”. Niederreiter Zoltán cikkének címe már tartalmi összefoglaló is egyben: „A »csillagírás« szimbolikája. Az udvari költészet és művészet jelképeinek szerepe a Szargonida-kori királyi ideológia szolgálatában.” Vér Ádám írása ahhoz az izgalmas tudományos vitához kapcsolódik, amely a Hérodotosz által leírt „méd állam” létezéséről (illetve nem létezéséről) bonatkozott ki az elmúlt időszakban – s ennek kapcsán sokat megtudhatunk az Újasszír Birodalom keleti expanziójáról.

Csabai Zoltán alapos gazdaságtörténeti értekezése után, mely ékírásos szerződések szövegét elemezve arra a következtetésre jut, hogy a Kr. e. 1. évezredi Babilóniában a „gazdaság a kereslet és kínálat, azaz a piacgazdaság szabályszerűségei szerint működött”, két, az ókori Izrael történetéhez kapcsolódó írás következik. Kőszeghy Miklós szellemes írása az alábbi képpel indít: „Ha a Héber Egyetem campusán kávézunk a Scopus-hegyen, akkor ott szürcsöljük ki csészénket, ahonnan egykor Titus vezényelt rohamot a lázadó város ellen. Ha kicsit nyugatra fordulunk a campustól, máris Anatotban, Jeremiás szülőfalujában vagyunk, vagyis Kr. u. 70-ből Kr. e. 600-ba ugrottunk. S elég lenne egy következő apró lépés, hogy megint más, új, de ókori kontextusba kerüljünk.” Innen vezet az út a Siloah-alagúton (illetve ennek történeti kontextualizálásán) át az ókori Izrael egy fontos történeti korszakának jobb megértéséhez. Jutta Hausmann pedig azokat az ószövetségi helyeket értelmezi, amelyek a „kegyetlen Isten” képét villantják fel, és azt feszegeti, nem saját istenképünket erőltetjük-e az ókorra, amikor azon igyekszünk, hogy valamilyen módszerrel kilúgozzuk ezeket a szövegeket.

Tanos Bálint és Pálfi Zoltán cikke azt elemzi: miért gondolják egyesek mind a mai napig, hogy mi, magyarok a sumerek rokonai lennénk? A semmilyen tudományos érvvel alá nem támasztható hiedelem, illetve az ennek eloszlatására tett kísérlet nem pusztán a magyarság kisebbrendűségi komplexusaiba enged mély bepillantást, hanem egyszersmind az ókori Kelet sajátos magyar utóéletéhez tartozik, s ennyiben jelen szám tematikus részének méltó lezárása. Illetve nem a lezárása, mert itt következik még egy kronológiai táblázat, bőséges kommentárral ellátva – ennek segítségével ki-ki könnyedén elhelyezheti az egyes cikkek által bemutatott korszakokat a történeti folyamatban, illetve megfigyelheti, hogy a különböző helyszíneken lezajlott események kronológiai szempontból milyen viszonyban állnak egymással.

A szám nem tematikus részében található két régészeti tárgyú írás (Gesztelyi Tamás, Lassányi Gábor), Gulyás András beszámolója egy Budapesten megrendezett nemzetközi egyiptológiai konferenciáról, „Az évszak műtárgya” sorozat két darabja (Szilágyi János György a kecskefülű edényekről, Bencze Ágnes tarentumi symposion-figurákról), valamint Horváth László ismertetése egy paleográfiai szenzációról: az ún. Archimédés-palimpsestusról. Utoljára pedig: a szokásos könyvajánlók.

Jó olvasást!