Laocoon és a Vatikáni Múzeum

Ókoros számára Róma legérdekesebb időszaki kiállítása most a Vatikáni Múzeumban látható. A múzeum ötszáz éves évfordulójára rendezett ünnepségsorozat zárórendezvénye volt a megnyitása 2006. novemberében. Az ötszáz éven ugyan lehetne vitatkozni, hiszen hivatalosan a múzeumot csak XIII. Kelemen alapította meg 1767-ben, és a pápák már korábban is gyűjtötték az antik művészet emlékeit, de valóban meggyőzően bizonyítja a kiállítás, hogy 1506. január 14-e fordulópontot jelentett ebben a történetben. Ekkor találták meg ugyanis Rómában a Laocoon-szoborcsoportot. A felfedezés hatalmas visszhangot keltett, hiszen az ókor egyik legszebb ránk maradt alkotását látták benne, és így hatása meghatározó módon befolyásolta a reneszánsz feljődését, nem csak Itália földjén. A rendezők tehát a tudatos gyűjtés, a műmeghatározás, azaz a vattikáni gyűjtemény szerveződésének születésnapját ebben a napban jelölik meg. A kiállítás öt részében sok külföldi gyűjteményből, többek között a budapesti Szépművészeti Múzeumból kölcsönzött anyag segítségével mondják el mindazt, amit a szobor keletkezéséről és ókori életéről tudni lehet, illetve amit a megtalálását követő sorsáról elmondani érdemesnek tartottak.

A szoborcsoportot rögtön megvásárolta II. Gyula pápa, és a kiállítás rendezői nem puszta véletlen egybeesést látnak abban, hogy éppen 1506-ban adott megbízást Bramanténak az új Szt. Péter székesegyház megtervezésére új, korszerű, azaz ókori stílusban. Kiállították azt a feliratot is, amelyet a sperlongai, Tiberius grottájával azonosított barlangban találtak 1957-ben három rhodoszi görög szobrász, Athénodóros, Agésandros és Polydoros (sic) nevével. A felirat jelentőségét az adja, hogy rögtön a szobor megtalálása után Sangallo, aki építészként egyébként részt vett az új székesegyház tervezésében is, azonosította a szobrot azzal, amelyet az idősebb Plinius (36, 37-38) látott Titus "házában". Erről a háromalakos márvány Laocoon-szoborcsoportról azt állítja Plinius, hogy három rhodoszi szobrász, Athénodóros, Agésandros és Polydoros munkája. Mindebből már ki is található, melyek azok a kérdések, amelyek foglalkoztatták a kutatókat. Vajon azonos-e a Plinius által látott szobor és az 1506-ban megtalált? Hol állhatott a "domus Titi imperatoris", vajon ott, ahol a szobrot megtalálták? Mindezektől a kérdésektől nem független a következő sem: a birtokunkban lévő szobor vajon egy hellénisztikus (esetleg eredetileg bronzból készült) szobor másolata-e?

A sperlongai barlangban nemcsak feliratot találtak, hanem szobortöredékeket is az említett három mestertől. A Laocoon azonosítása szempontjából legfontosabbnak közülük két többalakos csoportot találtak: az egyikük Odysseus hajóját és a Skyllát ábrázolja, a másik pedig Polyphémos küklópsz megvakítását. A töredékek ikonográfiai és stíluskritikai elemzése alapján a kiállítás szervezői amellett érvelnek, hogy azok alkotói minden bizonnyal azonosak a Laocoon-szoborcsoport mestereivel, tehát a régészeti leletek Plinius adatát igazolják. A három említett szobrászról viszont gazdagabb feliratos anyag áll rendelkezésre, amiből az derül ki, hogy miután Cassius Kr. e. 42-ben feldúlta a szigetet, valószínűleg átköltöztek Itáliába, és itt készítették el az említett darabokat.

A kiállítás szenzációja azonban nem a sperlongai felirat és szobortöredékek, hanem a szentpétervári fej. Az Ermitázs egyik művészettörténésze 2002-ben publikált tanulmányában felvetette, hogy a gyűjteményükben őrzött és Itáliából származó ifjúfej Laocoon idősebbik fiának (a jobboldali alaknak) a pontos mása. Ennek azért nagy a jelentősége, mert eddig egyetlen szobrászati töredéket sem ismertünk a vatikáni csoporton kívül, amelyet kapcsolatba lehetet volna hozni a Laocoon-témával. Most majdnem együtt állították ki őket. (Csak majdnem, mert maga a Laocoon-csoport nem látható az időszaki kiállításon, az az eredeti helyén maradt, de nem kell a kettő között nagyon sokat gyalogolni.) A hasonlóság meggyőzőnek tűnik. Mondani sem kell, a kérdésnek azért nagyon nagy a jelentősége, mert ennek alapján árnyalhatjuk arra a kérdésre adott válaszunkat, vajon másolat-e a vatikáni csoport, vagy teljesen eredeti alkotás, illetve valami a kettő közötti meglehetősen széles sávból.

Aztán persze rengeteg és nagyon érdekes anyag látható a rekonstrukcióról. A szobornak ugyanis megtalálásakor hiányzott a jobb karja, s csak pont négyszáz évvel később, 1906-ban került elő. Addig pedig sokat vitatkoztak, hogy vajon nyújtva vagy behajtva ábrázolhatta-e a szobrász a hiányzó kart; végül a pápa megbízást adott Michelangelo egyik tanítványának, hogy faragja ki a kart kinyújtva. Nem nekik lett igazuk.