2006. július 28.

Beavatás a könyvtárba

Korábban soha nem olvastam A Pendragon legendát. Nagyon kínos, de csak mostanában törlesztettem ezt az adósságomat. Nem volt meg itthon, de most már megvan, annyira beleszerettem a Magvetőnél megjelent új kiadásba. Szóval végre elolvastam, és számtalan meglepetést okozott. Az első meglepetés persze nem meglepetés, mert hallottam, pontosabban olvastam az ÉS-ben, hogy micsoda bestseller lett belőle Angliában mostanában - de most már azt is tudom, hogy nem véletlenül: pontosan ez kell mostanában a népnek, az ironikus detektívtörténet, amelyben a szövegvilág és az életvilág határai elmosódnak, de azért van benne egy jó adag borzongás és egy (két) édes kis szerelmi szál. Meg persze egy nagyon szimpatikus értelmiségi, maga az elbeszélő, aki ezoterikus olvasmányaiba gabalyodik bele, és a történetet (mindkét értelemben: a megéltet és a megírtat is) ez a gabalyodás generálja. Szóval hihetetlenül eltalálja ez a regény a mai olvasó ízlését, bár lehet, hogy ennél általánosabb intellektuális (vagy zsigeri) igényről van szó, és ez kellett már a harmincas évek olvasójának is. Nem tudom. (Az angliai sikernek persze speciális oka is van: róluk szól a mese.)
A további meglepetésekre, melyek számosak, nem térnék ki (na jó, arra röviden mégis, hogy az Utas és holdvilággal szemben, amelyről közismert, hogy Rudi Waldheim figurájában Kerényi Károly és/vagy Franz Altheim alakját örökíti meg, szóval ezzel ellentétben A Pendragon legenda Bátky Jánosát ilyen értelemben nem szokták elemezni, pedig el lehetne filozofálni azon, hogy valóban, mint kiadásom fülszövege és utószava állítja, Szerb Antal klónjáról, avagy inkább a mesetudós/keltológus Honti Jánoséról van-e szó, vagy éppen kettejük szintéziséről, vagy pedig a kérdés eleve értelmetlen, vagy mi a helyzet) - csupán egyetlen apróságra, amelynek kapcsán gondolataim messzi kalandoztak, bele a saját múltamba, de olyan értelemben, hogy az igenis az Ókorblog olvasóira tartozik (hamarosan kiderül, miért). Szóval van a regény elején egy rész, amelyet mindjárt idemásolok, majd elmesélem, mi jutott róla eszembe.

Hogy a jelenetet kontextualizáljam, arról van szó, hogy elbeszélőnk/főhősünk, Bátky János ellátogat a British Museum könyvtárába (ma már persze nem tehetné, mert a könyvtár levált a múzeumról, s, számtalan más gyűjteményt is magába olvasztva, British Library néven önálló, amúgy zseniális épületbe költözött), hogy utánanézzen egy bizonyos Earl of Gwyneddnek, aki (a cselekmény indítógombját megnyomva) meghívta őt titokzatos kelta várkastélyába, Llanvyganba. Nos, Bátky, mint afféle jó filológus, könyvtárba megy, nem is akármelyikbe tehát, hogy utánanézzen ennek a misztikus Earlnek, s itt máris érdekes ismeretséget köt egy bizonyos George Maloney nevű fiatalemberrel (utóbb persze kiderül, hogy az illető nem véletlenül üldögélt ott, mert természetesen a vagyon reménybeli örökösei őt bízták meg, hogy... ám a fekete lovas aztán... - de a krimiajánló műfajába ideiglenesen belehelyezkedve csak azért sem folytatom). Nos, lássuk tehát a megismerkedés első fázisát:

Ábrándosan néztem fel a könyvből. Előttem már tíz könyv tornyosodott, sportiv szomszédom előtt még egy sem, és zavara nőttön-nőtt. Végül is elhatározó mozdulattal hozzám fordult:
- Bocsásson meg... hogy csinálja, hogy magának annyi könyvet hoznak?
- Egyszerűen felírom a címét és a helyszámát egy nyomtatványra, és beteszem az egyik kosárba a kör alakú pultnál.
- Érdekes. A helyszámát mondja? Mi az?
- Az valami, ami itt minden könyvnek van.
- És azt honnan lehet tudni?
- Az ember megnézi a katalógusban. Azok az óriási fekete albumok a katalógusok.
- És milyen könyveket szoktak itt olvasni?
- Hát amit akar az ember. Amivel éppen foglalkozik.
- Ön például mivel foglalkozik?
- Családtörténettel, pillanatnyilag.
- Családtörténet, nagyszerű. Például mondjuk, én is családtörténettel szeretnék foglalkozni, akkor mit kell csinálni?
- Kérem, beszéljen olyan csendesen, ahogy csak tud. A felügyelő már néz minket. Attól függ, hogy melyik család érdekli.
- Ja? Őszintén megvallva, egyik sem. Már mint kisfiúnak sok bajom volt a családommal.
- Hát mi érdekli? - kérdeztem részvétteljesen.
- Engem? Leginkább a sziklamászás.
- Jó. Akkor kihozatok magának egy könyvet, ami biztosan nagyon fogja érdekelni. Legyen szíves, írja fel a nevét erre a cédulára.
Felírta, nagyon gyerekes írással: George Maloney. Kihozattam neki Kipling Kimjét, és új ismerősöm nagy érdeklődéssel merült bele. Hosszú ideig békében hagyott.

Találós kérdés: Mi jutott erről a jelenetről eszembe?
Helyes válasz: A könyvár mint a beavatás helyszíne, mint szakrális hely, amelyben kizárólag bizonyos különleges rituálék elvégzése révén (katalógus, helyszám, kérőcédula stb.) lehet a közönséges halandók elől elzárt Tudás birtokába jutni. Tudjuk jól, ez nem véletlen, a könyvtár eleve és szükségképpen szakrális intézmény, bármit csinálnak is vele, s bármennyire igyekeznek is demokratizálni, mindig is a beavatottaké marad. Persze ha valaki vállalja a beavatási szertartást, előbb-utóbb megnyílhatnak előtte a legtitkosabb ajtók is. Latin szakos hallgatóként körülbelül egy évbe tellett, amíg a filológiai munkához szükséges legminimálisabb bennfentességre szert tettem az akadémiai könyvtárban: és félreértés ne essék, ezt nem a könyvtár ellen mondom: ez egyszerűen a könyvtár mint intézmény szelleméből fakad.

Az általam ismert mega-könyvtárak közül, vicces módon, éppen a British Library (lásd a képet) a legkönnyebben hozzáférhető és legdemokratikusabb (ráadásul ingyenes!): egy gyors becsekkolás után igazából bárki nagyon könnyen megtalálja azt, amit akar, hacsak nem digitális analfabéta: ez utóbbi esetben persze be sem érdemes tennie a lábát... A francia Nemzeti Könyvtár ennél jóval nehezebb eset.* Már az idevezető (s érezhetően ide is tartozó) metróvonalon érezni lehet, hogy a köztársasági elnök mint köztársasági elnök önmagának épített emlékművéhez közeledünk (a jelenlegi avatta fel, s az elődjéről van elnevezve), s belépve világossá válik, hogy a francia kultúra fellegvárában járunk. Döbbenetes, téglalap alakú épület négy sarokbástyával (a Számok Tornya, a Betűk Tornya és így tovább), a bástyákban találhatók a könyvraktárak és irodák, a téglalap szárai pedig maguk az olvasótermek, két szinten; középen virító pázsit. A felső szintre juthatnak be azok, akik csak studiendi causa vannak itt, az alsó birodalomba pedig kizárólag azok nyernek bebocsáttatást, akik requirendi causa érkeztek. Minden érkezővel személyes (persze kizárólag francia nyelvű) elbeszélgetést folytat a könyvtár valamely munkatársa, aki a kutatói szintre egyedül abban az esetben engedi be a látogatót, ha az megad egy olyan könycímet, amelyet a tanulmányi szinten nem talált. Ebből logikusan következik, hogy mindenki leghamarabb "másnap" teheti be az alsó szintre a lábát, amely ekkor viszont igen látványosan tárul fel előtte: miután számtalan számítógéppel folytatott hosszas beszélgetést, s újabb és újabb óriási vasajtók nyíltak meg előtte, végül a zöldellő belső kerttől üvegfallal elválasztott olvasótermi folyosóra léphet (persze az érdeklődési területének megfelelő tematikus sarokbástya közelében, hogy eljusson a számára kijelölt olvasóteremig), ahol a nyári (tavaszi, őszi, téli) verőfény mint a Tudás Fénye csillan fel előtte, mely ezen a szimbolikus szinten magával a Megváltással azonos. A beavatott, ez a rekedtes hangú Tamino, ha az összes próbát kiállva végigment a számára kijelölt úton, a végén teljes jogú tagként léphet a Tudás Birodalmába. (Hogy aztán egyébként ne találja meg a keresett könyvet, de ennek ellenére boldogan és büszkén távozhasson.)**

A budapesti akadémiai könyvárban (a képen, mely a könyvtár hivatalos honlapjának fő illusztrációja, persze nem az látható, amit mi a helyszínen láthatunk!) ugyanennek, hogy nagyon analitikus állítást tegyek, magyar verziójával szembesülhetünk. Senki ne vegye kritikának, mert, mondom, a dolog a könyvtár évezredes szelleméből fakad, és szerintem megváltoztathatatlan (mondom nagyon konzervatívan; liberális lelkem berzenkedik) - de akkor most röviden leírnám, mit kell tennie (például) egy ifjú klasszikafilológus-palántának, aki először teszi be a lábát az MTA könyvtárának kapuján. A ruhatári bilétát - az emeletre felsétálva - már cserélné is be az ifjú a becserélős pultnál (funckiójáról több kötetnyi kommentárirodalom szól már, de felderíteni máig sem sikerült), ahol az ott ülő néni vagy bácsi kedvesen figyelmeztetni fogja, hogy olvasójegy hiányában ezt nem teheti, s irányítja is át a beiratkozós pulthoz. Itt a könyvtáros (ismét nagyon kedvesen) visszaküldi a földszintre, hogy ott a ruhatárral szembeni portánál befizethesse az - amúgy szerintem nem magas - beiratkozási díjat. A portás (rituális körülményességgel, ezt később, a hosszabbításnál is meg lehet majd tapasztalni) kiállítja a számlát, melynek birtokában visszatérhetünk a beiratkozós pulthoz, megkaphatjuk a sárga lapot (az olvasójegyet), hogy immár eredményes kísérletet tegyünk a bilétánk becserélésére, minek következtében egy zöld lap boldog tulajdonosaként odajárulhatunk a könyvkiadó pulthoz, hogy itt sárga és zöld lapunkat piros lapra cserélhessük. (Távozáskor mindennek fordítottját kell elvégezni, kivéve, ha ideiglenesen távozunk, mert ez esetben a piros lapot egyenesen bilétára cserélhetjük vissza, a zöld és a sárga lap kiiktatásával.) Ezek után kerülhet sor A Pendragon legenda idézett jelenetének megfelelőjére.

A kérőlapra a saját helyszámunkat írjuk rá (ez van a piros lapon, innen tudhatjuk azt is, hová ülhetünk), és a könyv raktári számát. De honnan tudjuk, egyáltalán mit szeretnénk olvasni? Hát ugye a katalógusból, de tudni kell, a számítógépes katalógus csak a frissebb szerzeményeket tartalmazza, a régebbi kötetekért a cédulakatalógushoz kell fordulni, melyből szintén kettő van, az "1986 előtti" és az "1986 utáni". Ha megvan a raktári szám, kitölthetjük a kérőlapot, melyet ha a könyvkiadó pultnál leadtunk, nyugodtan lemehetünk a büfébe, hogy mire megettük a melegszendvicset és megittuk a kávét, feljőve már helyszámunkat a kijelzőn észrevéve át is vehessük a kért könyvet. Ez eddig rendben is van. Na de ha (például) klasszika-filológusok vagyunk, honnan tudjuk, hogy mit is kell olvasnunk? Erre vannak a bibliográfiák. Persze ez egyre egyszerűbb ma már, mióta az internet ennyire átvette a hatalmat minden fronton, de azért mégis, egy igazi filológiai munkát, ha, mondjuk, egy Martialis-verset szeretnénk elemezni, úgy a legjobb elkezdeni, hogy (az alapvető kommentárokon és monográfiákon túl, melyeket azért nem nehéz a katalógusokban megtalálni) az ember megnézi a legfrissebb (e versről szóló) tanulmányt, és annak a hivatkozásait követve indul el visszafelé. Ehhez pedig azért még mindig az Année Philologique-ot érdemes használni, indulva persze a legfrissebb kötettől. Szóval ezt meg kell találni a kézikönyvek között (nehéz megmondani, hogy hol van, addig kell keresni, amíg meg nem találjuk, s ugyanez érvényes a szintén nélkülözhetetlen ANRW-re,*** PWRE-re,**** és a többi kézikönyvre: ezek sajnos tökéletesen szét vannak szórva a kézikönyvtárban, van, ami "ókortörténet", van, ami "filológia", s van, ami "nyelvészet" címszó alatt, de az OLD***** persze a szótárak között található (elárulom, bár ez már nyilván rólam szól, hogy én egy éven át nem találtam ezeket annak idején).

És mi van akkor, ha nem könyvre, hanem folyóiratra van szükségünk? (Ha folyóiratra találunk hivatkozást, ott a cím biztosan rövidítve lesz: az abbreviációk feloldása az Année Philologique-ban található, lásd bármely kötetet; egyedül a rövidítés alapján nem fogunk elboldogulni a katalógussal.) A becserélős pultnál már érkezéskor rá fognak kérdezni, hogy a könyvekhez vagy a folyóiratokhoz megyünk-e, ám én (bár biztos több stratégia van) ilyenkor mindig a könyveket választom, s már "könyves identitással" osonok át a folyóiratokhoz. Ha ugyanis teljesen szabályszerű az ember, akkor ilyenkor távozik a könyvolvasóból, és (ismét bilétája és olvasójegye birtokában) átjelentkezik a folyóiratokhoz. Ez azonban tökéletesen életszerűtlen, hiszen hogyan lehetne így komolyan dolgozni, a kikért könyveket hátrahagyva (például a kritikai kiadást, melyet nyilván a kezünkben akarunk tartani, amikor az adott szövegről szóló folyóiratcikket olvassuk)? Nem, ennek semmi értelme. Át kell sétálni a folyóiratos pulthoz, és itt egyszerűen úgy leadni a kérőlapot (miután persze megtaláltuk a szükséges folyóirat-évfolyam raktári számát a folyóiratkatalógusban, ez nem nehéz, mert egészében elektonikus már), hogy a helyszám helyére (hisz nincs folyóiratolvasós helyszámunk, csak könyves) egy "K" jelet írunk, és ezzel nem okozunk nehézséget a rendszerben, hizs a folyóiratoknál nincs kijelző. A periodika 10 perc alatt (szemben a könyvek jó 20-30 percével) felliftezik a raktárból.******

Persze vannak további finomságok (mi a helyzet a külső raktárban található könyvekkel? hogyan kell használni a digitális adatbázisokat, amelyekre a könyvtár előfizet? mit tegyünk, ha nincs meg a könyv vagy folyóirat a könyvtárban? és mit, ha az országban sincs?), ám ezekre most nem térek ki. Azt, reményeim szerint, így is sikerült felvillantanom, hogy minden könyvtár - a kulturális sajátosságoknak megfelelően és különböző mértékben - a beavatásról szól. Annak a folyamatnak a színrevitele zajlik itt, amelynek révén az ember a tudás birtokába kerül. A könyvtár: a tanulás színháza.
Én, azt hiszem, ezt tanultam most Szerb Antaltól.
_________________________________
* Persze most a főépületről beszélek.
** Jól értesültek azt mondják, hogy az egész épület modellje a londoni Warburg Institute, illetve ennek könyvtára, ahova aztán tényleg csak a kiválasztottak juthatnak be. Ennek demokratikus (és százszorosára nagyított) formája lenne a Bibliothéque Nationale.
*** Aufstieg und Niedergang der römischen Welt, megalomán kézikönyv-sorozat a római birodalom történelméről és kultúrájáról.
**** Realencyclopädie der klassischen Altertumswissenschaft, szerkesztette Pauly és Wissowa, a nagy ókortudományi lexikon (ennek kezelhető változata a Der neue Pauly, s még kezelhetőbb a Der kleine Pauly).
***** Oxford Latin Dictionary, a legfontosabb latin szótár.
****** Természetesen nem arról van szó, hogy a könyvtár dolgozói ne lennének nagyon készségesek. De, azok. Szívesen szegődnek az olvasó lélekvezetőjéül. Ám a beavatandóról tudni kell, hogy még a neki rendelt lélekvezetőt is is nehezen szólítja meg. (Főleg, ha a némasági próba kiállása is része a beavatásnak.)

8 megjegyzés:

Kozák Dániel írta...

Szerintem különbséget érdemes tenni a könyvtári "szakrális beavatás" és a "profán, felesleges (túl)szabályozás" között. Az persze, hogy ki, mikor, mit érez egyiknek vagy másiknak: egyéni értelmezés kérdése. Az én interpretációmban például Akadémiánk bonyolult helyszámosztó rendszere egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik. (Kiegészítve azzal, hogy a ruhatár használata a szó legszorosabb értelmében kötelező -- akkor is, ha nincs se táska, se kabát --, különben még az első pultig sem jutunk el.)

Ábel, tudom (tudni vélem), te is valami hasonlóra gondoltál a "magyar verzió" megjelöléssel, de szerintem nem feltétlenül szükséges az utána következő mentegetőzés. Ezen igenis lehetne, és kellene is, változtatni.

(Hm, vajon olvassa-e valaki az Ókorblogot az Akadémiai Könyvtár dolgozói közül? Ha igen, remélem, be fognak engedni legközelebb is :-))

Ami pedig a "könyves" és "folyóiratos" identitást illeti: biztos vagy benne, hogy akkor járna el az olvasó teljesen szabályosan, ha naponta X alkalommal váltogatná a helyszámát? Szerintem a külön folyóíratolvasó csak arra szolgál, hogy ha jellemzően folyóiratokat olvasol, akkor ne kelljen olyan sokat rohangálni (tudom: ez gyermeki naivitás). Erre utalhat szerintem az is, hogy a helyek számozása egységes, nem párhuzamos; és hogy az átjárás oda-vissza működik: folyóiratos helyről is lehet könyvet kikérni. Ja, és én sohasem írtam még K betűket a kérőlapra: mindig a helyszámot, akárhol is ülök éppen. És sok esetben a folyóiratolvasó használatának semmi köze nincs a folyóiratolvasáshoz: megesik, hogy csak azért ülök oda, mert valamivel nagyobb a nyugalom.

Mindezt csupán azért tárgyaltam részletesen, mert mutatja, hogy sokszor nem is (akár szakrális, akár profán) szabályokról, hanem (sok esetben eltérő) olvasói hagyományokról van szó. Amikor az olvasó először jár a könyvtárban, akkor lehet, hogy maga fogja "felfedezni" magának, új könyvtárhasználati hagyományt hozva létre; vagy lehet, hogy "lélekvezető" segítségét veszi igénybe (tapasztaltabb kolléga, könyvtáros): ilyenkor egy, már létező hagyományt vesz át.

Lehet, hogy nem is azért hívjuk olvasónak az olvasót, mert könyvet olvas a könyvtárban (és hát, khm, bizony megesik, hogy a könyvtárhasználati idő meglehetősen kis hányada telik olvasással...), hanem azért, mert a könyvtár maga az értelmezés, "olvasás" tárgya? :-)

Tamás Ábel írta...

Dani, teljesen igazad van! Valóban, a "magyar verzió"-n ezt értettem: szerintem egyszerűen törvényszerű, hogy nálunk _ilyen_ legyen a beavatási szertartás, míg mondjuk Párizsban _olyan_. Mindkettő nehézségeket támaszt az olvasóval szemben, csak másféléket. De szerintem ez így - végső soron - rendben van.

Ezzel együtt nem vitatom, amit írsz. De a mentegetődzést fenntartom, csakis a félreértések elkerülése végett: az elsődleges szándékom nem a nyilvános kritika volt, és biztosan be fognak engedni :), mert szerintem a kialakult irrcaionális elemekről nem a könyvtárosok tehetnek, hanem a rendszer egyfajta belső tehetetlensége.

Amit az eltérő olvasói hagyományokról, s az ennek folytán kialakuló eltérő beavatástörténetekről írsz, gyönyörű, és nagyon-nagyon pontos. Szóval kösz a commentet!

Tamás Ábel írta...

(Off: hogyan csináltad a dőlt betűket? Mert nekem _így_ nem működik.)

Kozák Dániel írta...

Így, csak szóközök nélkül (de ide kellenek, mert különben nem a parancs látszana, hanem a végeredmény):

normál
< i >dőlt< / i >

Tamás Ábel írta...

Szóval így.
Kösz!

Névtelen írta...

Szerb Antalnak és mai olvasóinak a könyvtárakról való gondolatai egy meghatározó olvasmányélményemet juttatják eszembe, amely több szempontból is igen szorosan kapcsolódik a témához. A Pendragon-legenda idézett részletét kiegészítendő álljon itt belőle az első három bekezdés:

"Visszatekintve lírai ifjúságomra, ami múlik, most már megállapíthatom, hogy a legszebb volt a Bibliothèque Nationale Párizsban. Nem mondom, az éjjeli őrség a cserkésztáborban, az is szép volt, nem kevésbé az első ölelkezés, az osztrák hegyek alatt, egészen kölyökül, általában nem panaszkodhatni Természetre és Szerelemre. De a legszebb mégiscsak a Bibliothèque Nationale volt, legkivált téli estén.

A takarékosság szépsége talán, amint a francia jelleghez illik. A boltozatos mennyezetet elvesző misztikájában nem zavarja semmiféle lámpa, mert az már pazarlás volna. Csak az asztalok fölött égnek, racionális távolságban egymástól, magas, zöld ernyőjű lámpák. Azok is csak akkor gyulladnak meg, amikor az ember már megvakult. A csönd még intenzívebb lesz, szinte zúg, forrón és izgatottan, hiszen a záráshoz közeledünk, és mindenkinek az élete attól függ, hogy még ötven oldalt elolvasson. Csak a lapozás monoton ritmusa hallszik, és néha egy-egy megőrült aggastyán tiltakozik a pultnál, ahol a mindenható altisztek ülnek.

Háromnegyed hat előtt öt perccel egy erre a célra rendelt személy dörgő hangon azt kiáltja: Mesdames et Messieurs, on va bientôt fermer. A végső é rendkívül hosszú, és kacskaringósan tűnik le a távolban, a láthatatlan termekben, hol a könyvtár sok millió kötetjét őrzik. Azután pontban háromnegyed hatkor fent említett személy megszólal, röviden, mint a végzet, mely előrebocsátotta volt baljós hírnökét: On ferme! És az ember elmegy."

Szerb Antal: Gondolatok a könyvtárban (első megjelenése: Tükör 1934, 16-23; újabban a Szerelem a palackban c. novelláskötet darabjaként)

Bár a szöveg ezután kissé más irányban folytatódik, továbbra is a könyvtárról szól - elsősorban arról, hogy mit lehet még csinálni benne (és kívüle) az olvasás mellett... Érdekes, hogy épp az ellenkező életérzést szólaltatja meg a közvetlenül utána álló Szerelem a palackban novella, amelynek címadó jelenetében a szerző ezúttal a latin grammatika száraz kategóriáit választja fergeteges humora eszközéül.
Íme, két ajánlott olvasmány a nyáron is könyvtárazóknak!

Tamás Ábel írta...

De jó! Igen, igen, valami azt súgta nekem is, hogy a szerzőnek explicitebb fejtegetései is vannak a könyvtárról annál, mint ami A Pendragon legendában erről olvasható, de odáig már nem jutottam el, hogy elő is keressem. Hálás köszönet a commentért, ill. az olvasmányajánlóért! Jó ez a Szerb Antal.

Tamás Ábel írta...

Ja és persze az újabb szemlvény szuperül kiegészíti azt, amit írtam, hiszen így "megvan" a szerbantali leírás immár nem csak a korábbi British Libraryről (vagyis a British Museum könyvtáráról), hanem a Francia Nemzeti Könyvtár régi épületéről (és minő-ségéről) is! Úgyhogy az eredeti postom így lett teljes. Hálás köszönet.