Herculaneum utolsó órái – beszámoló egy müncheni kiállításról

Még nincs egy éve, hogy itáliai utazásunk során végre körbejárhattam Pompeii és Herculanaeum romjait, néhány hete pedig kiváló alkalom nyílt emlékeim felelevenítésére Münchenben az Archäologische Staatssammlung "Die letzten Stunden von Herculaneum" című kiállításán.

E rövid ismertető nem alkalmas Herculaneum régészetének, és művészetének részletes bemutatására; inkább arra vállalkozom, hogy a kiállítás méltatásával és bizonyos – engem megragadó részletek – kiemelésével másoknak is kedvet csináljak a tárlat megtekintéséhez, amely Haltern (Westfälisches Römermuseum) Berlin (Pergamonmuseum) és Bréma (Focke-Museum) után most Münchenben látható november 1-ig. A kiállítás tematikájából és a régészeti lelőhely leletgazdagságából következik, hogy a kiállított tárgyak önmagukban is színes és változatos képet mutatnak: márvány- és bronzszobrok, falfestmények, mozaikok, bútorok, ékszerek. Ehhez kapcsolódik természetesen a német kiállításoktól megszokott kiváló elrendezés és megvilágítás. Ehelyütt mégis azokat a elemeket emelném ki, amelyek a Nápolyi Nemzeti Múzeum állandó gyűjteményénél is "többé" vagy legalábbis "mássá" tették számomra az anyag megtekintését és befogadását.

Látványos és tanúságos segédletet nyújtott a város szerkezetének, életének megértésében a számtalan rekonstrukció - akár világító plakát, akár makett formájában - továbbá kisfilmek segítették a tájékozódást. Persze ez egyben igen jó szórakozást is kínál, és folyamatosan ébren tartja a fáradtabb látogatók esetlegesen lankadó figyelmét. Modern kitörések levetítésével mutatták be a vulkáni tevékenység különböző folyamatait, és kiállításra kerültek a különböző vulkáni anyagok és kőzetek is. Bár tudtam, hogy a Pompeiit betemető réteg túlnyomó részét az ún. lapilli teszi ki, egészen meglepődtem, hogy ennek mennyi fajtája – alakja, színe – van.

Tavaly ősszel a helyszínen tett látogatásom információs hátteréül az otthoni polcról leemelt Castiglione könyvet használtam, és azzal a jóérzéssel bolyonghattam a város falai között, hogy a Herculaneumot betemető húsz méteres iszapréteg nemcsak a tárgyak konzerválása szempontjából bizonyult szerencsésebbnek a tüzes kő- és hamuesőnél, amely például Pompeii lakóinak jutott, hanem a tekintetben is, hogy a jelek szerint a kis üdülővárost tökéletesen evakuálták a katasztrófa előtt. E kiállításon azonban bemutatták az 1982-ben folytatott ásatások eredményeképpen feltárt emberi maradványokat is: a város déli felében, a kikötő közeli csónakházakban és raktárakban sok család keresett menedéket. Több száz emberi csontváz került így elő, melyeket alapos vizsgálatnak vetették alá. Így megállapíthatták a menekülők korát, nemét, táplálkozási szokásait, betegségeit. Tudományos ismeretterjesztő kisfilmen rekonstruálták a város pusztulását is, ami olyan hatásosra sikerült, mint napjaink bármelyik amerikai szuperprodukciója: katasztrófafilm volt a javából.

Herculaneum kapcsán elsősorban a Villa dei Papiri neve bukkan fel mindenütt. Ez a villa suburbana különleges gyűjteményt rejtegetett, hiszen többek között pont az itt talált magas színvonalú művészeti alkotások hívták fel a figyelmet a helyszínre. Már a 18. század derekán kutatóárkokat fúrtak itt, és felszínre hoztak 87 alkotást abból a csodálatos gyűjteményből, mely főleg görög szobrok i. e. I. században készült másolataiból áll. A müncheni kiállítás is számos műremeknek adott helyet, köztük a Polükleitosz Dorüphoroszának fejéről készült másolatnak vagy a Futóknak – a két alak egyike, jellegzetes arckifejezésével vált a kiállítás emblémájává is: ő került a prospektus, a katalógus borítójára, a plakátokra és a múzeumi bolt csecsebecséire. A futó szobrok elhelyezése, a falra vetített félelmetes gőzfergeteggel tagadhatatlanul hatásvadász, a hatás azonban tagadhatatlanul tökéletes.

Herculaneum pusztulásának jellegéből következik, hogy ebből a városból olyan, amúgy könnyen lebomló leletek is épségben előkerültek, mint a fa épületelemek vagy fabútorok – a kiállításon is látható volt például egy gyermekbölcső. Az igazi szenzációt persze az jelentette, amikor 1752-ben a villa egyik termében, állványokra helyezve karbonizálódott papirusztekercsek százaira bukkantak. A müncheni kiállítóteremben kisfilmen követhető nyomon egy ilyen papirusz kibontásának, elolvasásának és konzerválásának aprólékos folyamata is, és Németországban első alkalommal látható két eredeti példány ebből a gyűjteményből. Sajnos a Villa dei Papiri csak korlátozottan látogatható, mivel a mai napig részben a felszín alatt van, feltárására csak 1991-ben indítottak egy új, átfogó projektet.

A másik föld alatti komplexum, mely a helyszínen szintén nem látogatható, a város színháza. Pedig ez is az első megtalált épületek egyike és a korai alagutas „ásatások” során felszínre hozott tárgyak tanúsága szerint márvány szobrászati és épületfaragványokkal igen gazdagon díszítették. A kiállításon egy régebbi, ezért kevésbé látványos makett mellett belső videófelvételek és színvonalas rekonstrukciós film kárpótolt tavalyi csalódottságomért.

Számos különleges szoborról, mozaikról, freskóról számolhatnék még be (ilyen az egyik, Ízisz kultuszt bemutató híres falkép is – bár Ízisz szentély csak Pompeiiből ismeretes) nem is beszélve a régészetileg izgalmas élelmiszermaradványokról (kenyér, füge, borsó, gabona). De lévén ez egy szubjektív beszámoló, én a Casa dei Cervi névadó szoborcsoportjait emelném ki a látnivalók közül: a két szarvast, melyeket vadászkutyák támadnak meg és kíméletlenül marcangolnak. Olyan alkotások ezek, amelyeket nem elemezni, magyarázni, datálni kell, hanem egyszerűen csodálni, mert nem lehet betelni velük.

A kiállítás hivatalos honlapja:

www.herculaneum-ausstellung.de