2006. július 2.

A Tehénparádé antik vonatkozásai?

Ma délelőtt volt szerencsém találkozni a Tehénparádé egyik résztvevőjével a Nemzeti Galéria bejáratánál:És persze mi jut eszébe egy ókorásznak egy bronzszobrot imitáló plasztiktehénről (melynek festése ráadásul azt sugallja, hogy a bronztehénke nem ma született, hanem megélt már néhány évszázadnyi környezeti hatást...)? Naná, hogy Myrón tehene!

A Kr. e. 5. századi szobrászt állítólag (Id. Plinius: Naturalis Historia 34.57) éppen e bronzszobra tette híressé -- a szobrot magát (melyet mi nem már ismerünk, sőt másolatait sem) pedig nem utolsó sorban az, hogy számtalan epigrammát ihletett (de legalábbis néhányat, melyek aztán további epigrammákat ihlettek). Az Anthologia Palatina c. epigramma-gyűjteményben például 29 ilyet találunk, egymás mellé gyűjtve (9.713-742).

És itt érkezünk el az antik "Tehénparádéhoz" (nemlétező ókori forrásaink pompé boón-ként említik). Résztvevői nem szobrok, hanem szövegek; de továbbra is tehenek, és nem csak abban a tekintetben, hogy tárgyuk Myrón tehene: a versek többségében éppen a szobor szólal meg, reflektálva saját szobor-státuszára. Az eltérő médiumok ellenére azonban a két tehénparádé működési elve nagyon hasonló: adott egy szobor (Myróné, illetve az üres plasztik), ehhez kell hozzáadnia a költőnek / festőnek egy (jó esetben) frappáns ötletet, az eredmény pedig a festett tehén, illetve az epigramma.

Végső soron az epigramma-tehenek is úgy jönnek létre, hogy a költő a saját eszközeivel rá-fest a szoborra (és a festő is egyfajta epigrammát hoz létre) -- hiszen az epi-gramma eredeti jelentésében: fel-irat, vagyis egy üres kő-, fém-, fafelület információval való ellátása, a görög graphein / gramma pedig egyszerre jelent írást és festést. Bizonyos értelemben pedig Myrón tehene (vagy akármilyen műalkotás) ugyanolyan üres, mint az újkori plasztiktehén -- akkor kap jelentést, ha a néző is hozzátesz valamit -- a saját gondolatait. (Kiállított műtárgyakat befesteni csak ebben az átvitt értelemben illik.)

Myrón tehenéről tehát annyit tudunk, köszönhetően az epigrammáknak, hogy mit mondott és gondolt; maga a szobor mint látvány ismeretlen a számunkra. De vajon mit mond(ana) a képen látható, 21. századi plasztik-bronz tehén? Illetve mit mondana egy 21. századi költő arról, hogy mit mond a tehén? Az epigrammákat a commentek között várjuk!

6 megjegyzés:

tamasabel írta...

Indul a nyár, heverésznek a borjak a bús Budapesten,
bús Budapest ne busulj, hallga Myrón tehenét:
"Én ki az Ókorból figyelem, Budapest, busulásod,
már sosem értem meg, mér' nem iszol kakaót.
Sok kakaó, sok a jókedv is: nálunk, teheneknél
ez vala mindig az elv, mely tovaűzte a bút.
Jer, Budapest, legelésszünk együtt, írjuk az Ókor-
blogba a posztokat, és fogyjon a sok kakaó!"

katalinder írta...

A BOVE MAIORE DISCIT ARARE MINOR
Újabb szempontok az „Epistula ad boves Budapestinenses” c. költemény értelmezéséhez

A hosszú kutatástörténetre visszatekintő poéma értelmezésének kulcsát mindeddig nem sikerült meglelniük a tudósoknak. Jelen sorok írója szerint ez a kulcs a vers hatástörténeti összefüggéseiben, kontextuális beágyazottságában keresendő. Számos körülmény mutat ugyanis arra, hogy a költő architextusként kétségtelenül a „Boci, boci, tarka” c. klasszikus opust használta fel. Ez aligha vitatható, noha arra az alapvető kérdésre, vajon ismerhette-e a szerző e művet, a kutatóknak a biográfia kérdőjelei miatt mind ez ideig sem sikerült egyértelmű feleletet adniuk. Mégis számos érv szól fenti állításom mellett.
1. Itt van először is a két vers tragikus létértelmezése mint alapvető közös pont. Az architextusban ez még „csak” személyes-egzisztenciális pesszimizmus formáját ölti: a bocinak, hiába tarka, nincsen „se füle , se farka”. Jelen költeményünkben is megvan e sötét látásmód, e tragikus életérzés, de immár az egész – Budapest székesfőváros által szimbolizált – kozmoszra kivetülve: „bús Budapest”. És itt lehetetlen nem meglátnunk a ’bús’ szó mély többértelműségét. Mert nem egyszerűen a szomorúságról van szó. Ez az első, felszíni réteg csupán: a ’búúú’ mint hangutánzó szó is, valamint etymológiájánál fogva is (gör. bous) a szarvasmarha-létnek mint olyannak a reménytelenségét beszéli ki.
2. Az architextus tej-motívuma a mostani versben a kakaó formájában folytatódik. Beszédes párhuzam, amelyre alább még kitérünk!
3. Végül, s ez a legfontosabb közös vonás, mindkét vers megpróbál kiutat mutatni a jelzett egzisztenciális válságból. Az „Epistula ad boves Budapestinenses” c. költeményben a beszédhelyzet világos: az egyik boci teret és időt átívelve szólítja meg, vigasztalja a másikat. A „Boci, boci, tarká”-ban szintén párbeszéddel találkozunk, de ezúttal a beszédhelyzet szándékos lebegtetéséről van szó. Úgy tűnik egyfelől, mintha kívülről szólítaná meg valaki a bocit, méghozzá – a nagyobb nyomaték kedvéért – kétszer is: „Boci, boci”. Másfelől lehetséges azonban, hogy önmegszólító verssel van dolgunk, s valójában egy tudathasadt boci egyik, optimistább fele invokálja a másikat annak kétségbeesésében: „Boci”, amire a másik lélekfél hasonlóan válaszol: „…boci”. Eszerint a „Boci :: boci” nyitány – belső párbeszéd, ami valódi drámai alaphelyzetet teremt a versben.

Eddig a hasonlóságok.

Az „Epistula ad boves Budapestinenses” ugyanakkor polemizáló továbblépést is jelent architextusához viszonyítva. Mellőzve most a versformában és az olyan stiláris megoldásokban megnyilvánuló kétségtelen formai fejlődést, mint az alliterációk vagy a „bús Budapest…, ne búsulj” oxymoronja –, csupán egy tartalmi kérdésre térek ki. Az architextus megoldása ellentmondásos – mivel a boci láthatóan nem képes dönteni a nomadizáló vándor-életforma („megyünk”) és a letelepült létmód között („lakni”) –, továbbá illuzórikus az „oda…, ahol tejet kapni” lokalizálás totális bizonytalansága miatt, s végül (utólag, a jelen mű ismeretében) leegyszerűsítő is, amennyiben a megoldást a szimpla, vegyítetlen TEJ-ben látja. Nos, a jelen költemény egyszerre szünteti meg ezen ellentmondást és illuzórikusságot, amikor a tehenek, bocik, ökrök életlehetőségeit egyértelműen és realisztikusan a modern nagyvároshoz köti, és – ennek megfelelően – a TEJ egyszerűségével a KAKAÓ komplexebb, összetettebb entitását állítja szembe megoldásként zárszavában: „fogyjon a sok KAKAÓ”.

tamasabel írta...

:) Az architextus maximálisan stimmel, jóllehet a szerző szerzés közben még nem gondolt rá! Mint ahogy a "bús"-ban rejlő szójátékra sem. A "bús Budapest" ráadásul plágium, copyright by Dezső Kosztolányi ("ha járok a bús Budapesten, nem tudnak egész idegennek"). De ezek szerint ez sem véletlenül került ide, a tehéntematika invitálta a versbe.

Gondolta a fene? Gondolta a szöveg.

Kozák Dániel írta...

... és akkor azt még nem is említettük, hogy a tiszta, "festetlen" tej úgy viszonyul a kakaóitalhoz, mint a festetlen plasztiktehén a festetthez (vagyis az "epigrammai" énhez). Azáltal, hogy a kakaó lép a tej helyébe, a szöveg pont azt teszi világossá, hogy egy előző szöveggel áll kapcsolatban, azt "festi" át és annak ad új "ízt"!

A "bús" értelmezéséhez pedig azt a lábjegyzetet tehetjük még, hogy amikor a görög epigrammák tehene önmagáról beszél, mégpedig néhány esetben (tényleg!) genitivusban, akkor a magyar verséhez igencsak hasonló szójátékkal él, a görög nyelv és a tehén-nyelv pedig összeér egy pillanatra: hiszen azt mondja a tehén, hogy mou!

zsofi írta...

Ábel, iszonyatosan édes a kis tehenes szösszeneted!!! Írj még sokat!!

tamasabel írta...

Kösz! :) De a szösszenet a Danié, az enyém csak az epi-gramma!