Laocoon és a Vatikáni Múzeum

Ókoros számára Róma legérdekesebb időszaki kiállítása most a Vatikáni Múzeumban látható. A múzeum ötszáz éves évfordulójára rendezett ünnepségsorozat zárórendezvénye volt a megnyitása 2006. novemberében. Az ötszáz éven ugyan lehetne vitatkozni, hiszen hivatalosan a múzeumot csak XIII. Kelemen alapította meg 1767-ben, és a pápák már korábban is gyűjtötték az antik művészet emlékeit, de valóban meggyőzően bizonyítja a kiállítás, hogy 1506. január 14-e fordulópontot jelentett ebben a történetben. Ekkor találták meg ugyanis Rómában a Laocoon-szoborcsoportot. A felfedezés hatalmas visszhangot keltett, hiszen az ókor egyik legszebb ránk maradt alkotását látták benne, és így hatása meghatározó módon befolyásolta a reneszánsz feljődését, nem csak Itália földjén. A rendezők tehát a tudatos gyűjtés, a műmeghatározás, azaz a vattikáni gyűjtemény szerveződésének születésnapját ebben a napban jelölik meg. A kiállítás öt részében sok külföldi gyűjteményből, többek között a budapesti Szépművészeti Múzeumból kölcsönzött anyag segítségével mondják el mindazt, amit a szobor keletkezéséről és ókori életéről tudni lehet, illetve amit a megtalálását követő sorsáról elmondani érdemesnek tartottak.

A szoborcsoportot rögtön megvásárolta II. Gyula pápa, és a kiállítás rendezői nem puszta véletlen egybeesést látnak abban, hogy éppen 1506-ban adott megbízást Bramanténak az új Szt. Péter székesegyház megtervezésére új, korszerű, azaz ókori stílusban. Kiállították azt a feliratot is, amelyet a sperlongai, Tiberius grottájával azonosított barlangban találtak 1957-ben három rhodoszi görög szobrász, Athénodóros, Agésandros és Polydoros (sic) nevével. A felirat jelentőségét az adja, hogy rögtön a szobor megtalálása után Sangallo, aki építészként egyébként részt vett az új székesegyház tervezésében is, azonosította a szobrot azzal, amelyet az idősebb Plinius (36, 37-38) látott Titus "házában". Erről a háromalakos márvány Laocoon-szoborcsoportról azt állítja Plinius, hogy három rhodoszi szobrász, Athénodóros, Agésandros és Polydoros munkája. Mindebből már ki is található, melyek azok a kérdések, amelyek foglalkoztatták a kutatókat. Vajon azonos-e a Plinius által látott szobor és az 1506-ban megtalált? Hol állhatott a "domus Titi imperatoris", vajon ott, ahol a szobrot megtalálták? Mindezektől a kérdésektől nem független a következő sem: a birtokunkban lévő szobor vajon egy hellénisztikus (esetleg eredetileg bronzból készült) szobor másolata-e?

A sperlongai barlangban nemcsak feliratot találtak, hanem szobortöredékeket is az említett három mestertől. A Laocoon azonosítása szempontjából legfontosabbnak közülük két többalakos csoportot találtak: az egyikük Odysseus hajóját és a Skyllát ábrázolja, a másik pedig Polyphémos küklópsz megvakítását. A töredékek ikonográfiai és stíluskritikai elemzése alapján a kiállítás szervezői amellett érvelnek, hogy azok alkotói minden bizonnyal azonosak a Laocoon-szoborcsoport mestereivel, tehát a régészeti leletek Plinius adatát igazolják. A három említett szobrászról viszont gazdagabb feliratos anyag áll rendelkezésre, amiből az derül ki, hogy miután Cassius Kr. e. 42-ben feldúlta a szigetet, valószínűleg átköltöztek Itáliába, és itt készítették el az említett darabokat.

A kiállítás szenzációja azonban nem a sperlongai felirat és szobortöredékek, hanem a szentpétervári fej. Az Ermitázs egyik művészettörténésze 2002-ben publikált tanulmányában felvetette, hogy a gyűjteményükben őrzött és Itáliából származó ifjúfej Laocoon idősebbik fiának (a jobboldali alaknak) a pontos mása. Ennek azért nagy a jelentősége, mert eddig egyetlen szobrászati töredéket sem ismertünk a vatikáni csoporton kívül, amelyet kapcsolatba lehetet volna hozni a Laocoon-témával. Most majdnem együtt állították ki őket. (Csak majdnem, mert maga a Laocoon-csoport nem látható az időszaki kiállításon, az az eredeti helyén maradt, de nem kell a kettő között nagyon sokat gyalogolni.) A hasonlóság meggyőzőnek tűnik. Mondani sem kell, a kérdésnek azért nagyon nagy a jelentősége, mert ennek alapján árnyalhatjuk arra a kérdésre adott válaszunkat, vajon másolat-e a vatikáni csoport, vagy teljesen eredeti alkotás, illetve valami a kettő közötti meglehetősen széles sávból.

Aztán persze rengeteg és nagyon érdekes anyag látható a rekonstrukcióról. A szobornak ugyanis megtalálásakor hiányzott a jobb karja, s csak pont négyszáz évvel később, 1906-ban került elő. Addig pedig sokat vitatkoztak, hogy vajon nyújtva vagy behajtva ábrázolhatta-e a szobrász a hiányzó kart; végül a pápa megbízást adott Michelangelo egyik tanítványának, hogy faragja ki a kart kinyújtva. Nem nekik lett igazuk.

Ókor 2006/3-4: Ókori Kelet

Megjelent, végre-valahára, a 2006. évi utolsó – tematikus és dupla – számunk, amely arra tesz kísérletet, hogy bemutassa: mivel foglalkoznak ma Magyarországon azokban a tudományos műhelyekben, amelyek az ókori Kelet civilizációit kutatják, igen változatos (de jellemzően erősen történeti) megközelítéssel. Persze rögtön fölmerül a kérdés, hogy mit is fed az „ókori Kelet” fogalma: azt hiszem, ezt egy-egy hasonló kiadvány szerkesztésekor csakis gyakorlati szempontok alapján lehet eldönteni. Mi abból indultunk ki, hogy az egyiptológia oly mértékben önálló területet képvisel, hogy külön tematikus összeállítást érdemel majd – így jelen számban csak jelzésszerűen van jelen. Más a helyzet az ókori Távol-Kelettel: ezt folyóiratunk eddig kimondatlan alapelve – miszerint az ókori Mediterráneum területére korlátozzuk figyelmünket – rekesztette ki az összeállításból. Így az ókori Keletnek egy erősen mezopotámiai fókuszú megközelítéséből indultunk ki, illetve hagyjuk a többes számot: új, „keletes” szerkesztőtársunk, Vér Ádám indult ki ebből a szerzők felkérése során.

Bevezetésként Komoróczy Géza hosszú és (amennyire ez egyáltalán lehetséges) átfogó áttekintését olvashatjuk, ebből egy bekezdést a tematikus összeállítás mottójaként ki is emeltünk: „Nem Éden-kert volt, nem is bölcső: de az ókori Kelet mégis különleges helyet foglal el a történelemben. Egyelőre itt ismerhetjük meg a legjobban, a legtöbb oldalról, a leggazdagabb forrásanyag alapján azokat a folyamatokat, amelyek az emberi társadalmat elvezették a magas szintű szervezettséghez és virágzó szellemi élethez. Az ókori Kelet, szűkebben pedig a legrégibb Mezopotámia jelentőségét az egyetemes történelem számára az adja, hogy azokat a formativ változásokat, amelyek a korai társadalmak fejlődését előidézték, itt gazdag forrásanyag alapján, sokoldalúan tanulmányozhatjuk. Ahol pedig más területek vagy más korok jelenségei állíthatók párhuzamba vele, az ókori Kelet mint korai példa alátámasztja és megerősíti az emberiség egységes voltának tételét.”

Ha az ezután sorakozó cikkek illusztrálják a fent olvasható tételt, akkor elmondhatjuk, hogy nem csak Niederreiter Zoltán kiváló fotói miatt érdemes ezt az Ókor-számot az Olvasó figyelmébe ajánlanunk. Lássuk tehát.

Kalla Gábor azt mutatja be, hogy a névadás az ókori Mezopotámiában jóval többet jelentett a szimpla személyazonosításnál: „identitást fejezett ki…, sorsot adott és isteni védelemmel ruházott fel. Megjelent benne az a vágy, hogy az újszülött a bizonytalan világban egy nála jóval hatalmasabb erőnél találjon oltalmat.” Pálfi Zoltán az akkád Sarrukínról szóló írásának többek közt az a tanulsága, hogy a történeti emlékezet tanulmányozása, a torzulás-torzítás okainak feltárása egy-egy történeti személy portréját sokkal élethűbbé teszi, s így mellesleg sokat tudhatunk meg az adott korszak múltszemléletéről, uralkodói propagandájáról és ideológiájáról is.

Ezután két hettitológiai tárgyú cikk következik: Simon Zsolt a hettita sziklareliefekről, Stipich Béla pedig azokról az anatóliai „archívumokról” értekezik (értve ez alatt mindazon szövegek összességét, amelyeket egy adott lelőhelyen találnak), amelyek segítenek jobban megismernünk a Hettita Birodalom történetét. Egedi Barbara néhány szép „hárfás dal” ürügyén az ókori Egyiptom túlvilághitéről és ehhez kapcsolódó szkepticizmusáról ír, vagyis arról, hogy az egyiptomiak sem kizárólag úgy gondolkodtak a halálról, mint azt gondolni szoktuk: olykor (nem is ritkán) hangot adtak kételyüknek, hogy a túlvilág tényleg az a biztonságot és boldogságot nyújtó hely-e, amelynek például a Halottak Könyve ígéri. Nagy Adrienn folytatja az egyiptológiai vonalat, de már túl is lépve rajta: van egy egyiptomi istenség (Bész) és egy mezopotámiai démon (Huwawa), akik ikonográfiai hasonlóságot mutatnak, és most már azt is állíthatjuk, hogy funkcionális hasonlóság is fennáll köztük. S hogy mi ez a funkció? Ezt olvasóink fantáziájára bízzuk: csalódás senkit sem fog érni, ezt a szerző nevében is garantáljuk. Bácskay András a mezopotámiai hétköznapi vallásosságot elemző cikke szerint a „jóslás és a bajelhárítás… egymást kiegészítő egységet jelentett a mezopotámiaiak gondolkodásában”, sőt: a mezopotámiaiak vallásos-rituális tevékenységének zömét nem más tette ki, mint éppen a jóslatkérő, illetve bajmegelőző és bajelhárító aktivitás.

Itt egy, az Asszír Birodalom történetére koncentráló blokk következik: Dezső Tamás az asszír lovasság fejlődését beszéli el „a lovasság történelem színpadán való megjelenésétől a harcikocsi fokozatos felváltásán és kiszorításán keresztül egészen a lovas íjász és lándzsás szétválásáig, valamint a páncélos lovasság térhódításáig”. Niederreiter Zoltán cikkének címe már tartalmi összefoglaló is egyben: „A »csillagírás« szimbolikája. Az udvari költészet és művészet jelképeinek szerepe a Szargonida-kori királyi ideológia szolgálatában.” Vér Ádám írása ahhoz az izgalmas tudományos vitához kapcsolódik, amely a Hérodotosz által leírt „méd állam” létezéséről (illetve nem létezéséről) bonatkozott ki az elmúlt időszakban – s ennek kapcsán sokat megtudhatunk az Újasszír Birodalom keleti expanziójáról.

Csabai Zoltán alapos gazdaságtörténeti értekezése után, mely ékírásos szerződések szövegét elemezve arra a következtetésre jut, hogy a Kr. e. 1. évezredi Babilóniában a „gazdaság a kereslet és kínálat, azaz a piacgazdaság szabályszerűségei szerint működött”, két, az ókori Izrael történetéhez kapcsolódó írás következik. Kőszeghy Miklós szellemes írása az alábbi képpel indít: „Ha a Héber Egyetem campusán kávézunk a Scopus-hegyen, akkor ott szürcsöljük ki csészénket, ahonnan egykor Titus vezényelt rohamot a lázadó város ellen. Ha kicsit nyugatra fordulunk a campustól, máris Anatotban, Jeremiás szülőfalujában vagyunk, vagyis Kr. u. 70-ből Kr. e. 600-ba ugrottunk. S elég lenne egy következő apró lépés, hogy megint más, új, de ókori kontextusba kerüljünk.” Innen vezet az út a Siloah-alagúton (illetve ennek történeti kontextualizálásán) át az ókori Izrael egy fontos történeti korszakának jobb megértéséhez. Jutta Hausmann pedig azokat az ószövetségi helyeket értelmezi, amelyek a „kegyetlen Isten” képét villantják fel, és azt feszegeti, nem saját istenképünket erőltetjük-e az ókorra, amikor azon igyekszünk, hogy valamilyen módszerrel kilúgozzuk ezeket a szövegeket.

Tanos Bálint és Pálfi Zoltán cikke azt elemzi: miért gondolják egyesek mind a mai napig, hogy mi, magyarok a sumerek rokonai lennénk? A semmilyen tudományos érvvel alá nem támasztható hiedelem, illetve az ennek eloszlatására tett kísérlet nem pusztán a magyarság kisebbrendűségi komplexusaiba enged mély bepillantást, hanem egyszersmind az ókori Kelet sajátos magyar utóéletéhez tartozik, s ennyiben jelen szám tematikus részének méltó lezárása. Illetve nem a lezárása, mert itt következik még egy kronológiai táblázat, bőséges kommentárral ellátva – ennek segítségével ki-ki könnyedén elhelyezheti az egyes cikkek által bemutatott korszakokat a történeti folyamatban, illetve megfigyelheti, hogy a különböző helyszíneken lezajlott események kronológiai szempontból milyen viszonyban állnak egymással.

A szám nem tematikus részében található két régészeti tárgyú írás (Gesztelyi Tamás, Lassányi Gábor), Gulyás András beszámolója egy Budapesten megrendezett nemzetközi egyiptológiai konferenciáról, „Az évszak műtárgya” sorozat két darabja (Szilágyi János György a kecskefülű edényekről, Bencze Ágnes tarentumi symposion-figurákról), valamint Horváth László ismertetése egy paleográfiai szenzációról: az ún. Archimédés-palimpsestusról. Utoljára pedig: a szokásos könyvajánlók.

Jó olvasást!

Letölthető: Journal of Roman Studies 2005

Mai "zsákmány": az IngentaConnect honlapjáról szabadon letölthető a Journal of Roman Studies 95 (2005)-ös kötetének minden cikke pdf-ben! (Köztük Oliver Lyne utolsó, már posztumusz megjelent írásával Horatius 13. epódosáról; emlékeim szerint remek cikk, egy remek versről.)

Linkgyűjtemények

Most majd biztos vitát generálok (ami mellesleg nem baj), de amikor egy-egy átfogó linkgyűjteményre bukkanok az interneten, mindig elbizonytalanodom, érdemes-e effélére pazarolni az energiát, merthogy ezek elkerülhetetlenül és szükségképpen hiányosak, voltaképpen nem mást tükröznek, mint összeállítójuk érdeklődését, ráadásul a Google és más keresők mintha feleslegessé is tennék őket. Mégis, akárhányszor azt érzem, mégiscsak szükség van rájuk, elsősorban azért, mert egyfelől nem mindenre keresünk rá, ami érdekel minket, így mindig tudnak újat mondani, másfelől propedeutikai funkciót is betölthetnek azok számára, akik most kezdenek ismerkedni az internet használatával.

Ennek szellemében ajánlanék két magyar (mármint hazai gyártmányú) ókortudományi linkgyűjteményt, amelyekre mostanában bukkantam böngészéseim során. Az egyik a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének Próteusról elnevezett áttekintése, amely természetesen archeológiai fókuszú, de általános igényű. A másik pedig Forisek Péter ókortörténeti kiindulópontú, de szintén generális intenciójú összefoglalója.

Kellemes internetezést!

Arethusa 2006/2: Retorika és birodalom Tacitusnál

Félreértés ne essék: nem Tacitus szónoklattani dialógusáról szóló tanulmányokat tartalmaz az Arethusa c. progresszív klasszika-filológiai folyóirat 2006/2-es száma, hanem Tacitus történetírói műveinek "retorikáját" vizsgálja, de nem 'ékesszólás', hanem 'a nyelv figuratív működése' értelmében véve. Nem másról van itt szó, mint arról a rég felismert tényről, hogy a dolgokről nem lehet "egy az egyben" beszélni: mindenképp valahogyan beszélünk róluk. A történetíró, még ha hű kíván is lenni az ún. igazsághoz, akkor is az általa bizonyos módon értelmezett és bizonyos módon megválogatott eseményeket egy bizonyos általa feltételezett ok-okozati összefüggésrendszerbe helyezve írja meg (vagyis egy bizonyos narratívát állít elő), méghozzá bizonyos metaforák segítségével, aminek aztán megvannak a maga súlyos következményei.

Például, ha azt írja, hogy mi, akik Domitianus zsarnoki rendszerét túléltük, tkp. önmagunk túlélői vagyunk (nostri superstites, Agr. 3.2), akkor ezzel a zsarnokság erős értelmezését adja: eszerint az nem más, mint egy olyan politikai berendezkedés, amely a társadalom egyes tagjait szó szerint, másokat pedig figuratíve (átvitt értelemben) nyír ki. Erről szól az itt olvasható első tanulmány, Holly Haynes "Survival and Memory in the Agricola" c. írása. A további cikkek címét és absztraktját az Arethusa weboldalán, itt lehet megtekinteni.

Ha átfutjuk ezt a folyóiratszámot, azt vehetjük észre, hogy a Tacitus-filológia hagyományos témáinak és megközelítésmódjainak, illetve a 20-21. századi irodalomtudomány új módszereinek ötvözéséről van szó - nem mond mást a bevezetés sem, amely szerint "ez a kötet kérdések tömkelegét teszi föl a tacitusi nyelvvel és narratív struktúrával, illetve Tacitus kreativitásával, moralizmusával és történetírói programjával, valamint az egyes császárokhoz és a principátushoz mint intézményhez való viszonyával kapcsolatban". Tegyük hozzá, hogy azért a tacitusi nyelv figuratív működéséről is igen sokat megtudhatunk.

Jó olvasást! (Az akadémiai könyvtár folyóiratolvasójában megvan; ez egyszer biztos.)

Jogi Kari Latinoktatók konferenciája

Időpont

2007. január 26. péntek, 14 óra

Helyszín

ELTE ÁJK, Pázmány-terem (földszinten balra, közvetlenül a Dékáni titkárság után)

Napirend

1. Dr. Simon Attila egy. docens, DE: Cicero De legibus c. művének fordításáról (60')
2. Dr. Kállay István egy. docens, SZE: Antik eredetű kifejezések a magyar alkotmány­tör­ténetben (15-20')

3. A jogikari latinoktatás aktuális kérdései

Patrisztikai tárgyú kötetek bemutatója

A könyvek:
Tóth Judit: Test és lélek. Antropológia és értelmezés Nüsszai Szent Gergely műveiben (Kairosz Kaidó)
Jeruzsálemi Szent Kürillosz összes művei (Szent István Társulat)
Kendeffy Gábor: Mire jó a rossz? Lactantius teológiája (Kairosz kiadó)

A könyveket bemutatja:
Somos Róbert, egyetemi tanár, PTE BTK
Perendy László, tanszékvezető egyetemi tanár, PPKE HTK
Pesthy Monika, egyetemi tanár, ZSKF

Házigazda:
Bolyki János, professor emeritus, KRE HTK

Időpont: 2007. január 26, péntek, 16 óra
Helyszín: Károli Gáspár Református Egyetem, Hittudományi Kar, Budapest, Ráday utca 28, II. emelet, Exhortációs Terem

Hellenic Colloquia

The CENTER FOR HELLENIC TRADITIONS
cordially invites you
to the next lectures of the HELLENIC COLLOQUIA

Filip GRGIĆ (Fellow of the Hellenic Center, Institute of Philosophy, Zagreb, University of Rijeka)

Sextus Empiricus on the possibility of inquiry

16 January, 2007, Tuesday, 5 p.m.
CEU, Zrínyi u. 14, Room 412.

At the beginning of the second book of his Outlines of Pyrrhonism Sextus Empiricus raises the question how can the Pyrrhonist inquire into something of which he has no knowledge. This is a question of vital importance for the Pyrrhonists, who insist that we should suspend judgment about everything and who characterize themselves as perpetual inquirers. I will discuss Sextus’ solution to this problem. He seems to accept the idea that in order to inquire into something one must have some concept of it, and that such an antecedent concept does not imply the existence of its object. I will try to show that this is just a dialectical concession to his opponents.

Filip Grgić is a research fellow at the Institute of Philosophy in Zagreb and a visiting lecturer at the Department of Philosophy, University of Rijeka. His research interest is in ancient philosophy, especially Aristotle and skepticism. His publications include articles in Ancient Philosophy, Archiv für Geschichte der Philosophie, Phronesis and elsewhere.

(Forrás: www.hellenic.hu)

Ókortudományi Társaság - Január

Meghívó

Az Ókortudományi Társaság
2007. január 19-én, pénteken du. 5 órakor tartandó

felolvasó ülésére


Tárgya:

• TÖRÖK LÁSZLÓ: Augustus Alsó-Nubiában
• SABINA FRANKE: The Poem of Erra and Ishum and the wrath of the gods

Helye: Az ELTE Bölcsészettudományi Karának Tanácsterme
Budapest, VIII. ker. Múzeum körút 4/A. földszint.

Megnyílt az Ara Pacis!

A hír nem nagyon friss, de annak, aki nem jár havonta az örök városban, talán még újat mondok vele: hosszú évekig tartó felújítás után, végre ismét látogatható az Ara Pacis. A tisztítás és a restaurálás nem tartott volna ennyi ideig, de új házat is kapott a szépséges ara. Nekem kifejezetten tetszik az új épület, de ezzel a véleményemmel egyedül maradtam római ismerőseim között. De hát a rómaiaknak nem lehet a kedvükre tenni! Nem tetszett nekik már a Mussolini által kialakított nagyszabású Augustus-körzet sem. A Duce 1937-ben „megszabadította” az Augustus-mauzóleumot a középkorban és később rá- meg hozzáépített falaktól (mozgalmas története során volt bikaviadalok rendezésére szolgáló aréna és koncertterem is), és az itáliai fasizmus jellegzetes, nagy tömbökből kialakított, kis art decós rátett díszítéssel „feldobott” modernista épületeivel vette körül az egész teret. Itt állították fel egy évvel később az Ara Pacist is, amelyet akkor állítottak össze már régebben ismert darabokból, illetve a Via del Corso meg a San Lorenzo in Lucina templom sarka alól ügyesen kibányászott nagyobb tömbökből. Eredetileg ugyanis ott állt. A Via del Corso nagyjából az ókori Via Flaminia vonalán halad, és ezen az úton tért haza három éves távollét után Augustus 13-ban Hispania és Gallia ügyeinek sikeres „elrendezését” isteni háta mögött tudva. 1938-ban a Corsón nem lehetett felállítani, így kb. 400 méterrel arrébb vitték, és a mauzóleum és a Tevere között találták meg új helyét.

A régi védőépületet is sokat szapulták. Nem is ok nélkül. Kicsi volt, csak úgy szorongott az ókori építmény a házban, ráadásul a minimalista vasbetonszerkezet rettenetesre szürkült a romai forgalom füstjében. Az új épületre senki sem mondhatja viszont, hogy kicsi. A múzeumtervező sztárépítész Richard Meier épülete, tágas, világos és modern. Magából az oltár méretéből is következik, hogy csak hatalmas lehet, ami tágasan magában foglalja. Ezzel persze meg az a baj, hogy túl nagy. Elfér benne az Ara Pacison kívül egy kisebbfajta múzeum is. Az épület maga fehér, maga a szerkezet beton, üveg és acél, de a belső térben több monumentális méretű dekoratív fal készült a jellegzetes római travertin mészkőből, néhol rusztikusan, másutt csiszolva. Nekem legjobban a bejárat melletti nagy rusztikus felület tetszett, amelyik előtt helyezték el a gens Iulia reliefen látható tagjainak portréját másolatban. Magát az oltárt letisztították, de én nem vettem észre más változást rajta. Nagy előnye viszont a mostani elhelyezésnek, hogy be lehet menni a védőfalak mögé, és meg lehet közelről nézni az áldozati asztalt is. Az épület oldalában meghagyták a Res Gestae régi, 38-as feliratát.

A múzeumban egyrészt értelmezik az Ara szimbolikáját, de érdekes módon részletesen inkább csak az alsó sor növényi díszítményét, és néhány művészettörténeti párhuzamot is kiállítottak. Vegyesen vannak másolatok és eredeti darabok. A legérdekesebb nekem ezek közül a Claudius-oltár eddig általam nem ismert darabjai voltak. Claudius is épített ugyanis az Ara Pacishoz meglehetősen hasonlító védőfallal körlvett reprezentatív oltárt. Ennek egy híres darabja a Medici család birtokában volt, az most is csak másolatban van kiállítva, eredetije a Villa Mediciben maradt, de több finoman faragott további részlet is látható belőle. Érdekes számítógépes modellek vannak még a múzeumban, hatalmas monitorokkal, (sokáig játszottam velük) és tényleg tanulságos ábrákkal.

Bátran fordulok tehát szembe a fanyalgókkal: nekem tetszik – bár azt azért meg kell jegyeznem így zárásképpen, hogy a hatalmas épület előtt fekvő eltolt lépcsősor és az ünnepélyes bejárat pikáns összjátékba kezd a körülötte fekvő ’37-es épületekkel, tőlük mintha az újnak is lenne némi „imperiális” zamata. Belülről ugyan élesen elkülönül a befogadott római építmény és az őt körülvevő modern, de kívül lehetne picit kisebb az egység. Az egészből már csak Augustus lecsupaszított mauzóleuma lóg ki, ahová a környékbeli kutyatulajdonosok hordják le kedvenceiket.

Ajánló: Stoa.org

... és ha már említettem a Stoa.org-ot: megér az egy külön postot is (különösen ezekben a hírszegény időkben ;-) ). Ugyanis az egyik leghasznosabb ókori témájú honlapról - illetve honlap-gyűjteményről - van szó!

A Stoa.org - a teljesség igénye nélkül - a következő projecteknek ad otthont:

• The Ancient City of Athens: sok (bár sajnos viszonylag kicsi) fotó és néhány cikk az ókori Athénról
• The Confessions of Augustine: Szent Ágoston Vallomásai (J. J. O'Donnell 1992-es kommentált oxfordi szövegkiadásának online reprintje)
• Dēmos: tanulmányok és bibliográfia az athéni demokráciáról
• The Multitext Homer: a project távlati célja egy, az elektronikus médium nyújtotta lehetőségekkel élő Homéros-szövegkiadás létrehozása. Addig is, amíg ez elkészül, belepillanthatunk a leghíresebb Ilias-kódex, a Venetus A Comparetti-féle 1901-es facsimile kiadásába, elolvashatjuk (angol fordításban) Proklos összefoglalóját az Epikus Ciklus (általunk egyébként csak néhány töredék alapján ismert) költeményeiről, és hozzáférhetünk Villoison 1788-as Ilias-kiadásához is (Homeri Ilias cum Scholiis).
• Suda On Line: A Suda néven ismert bizánci enciklopédia készülő elektronikus kiadása. A 30000 szócikk közel kétharmada érhető el jelenleg: az eredeti görög szöveg és angol fordítása, esetenként jegyzetekkel és bibliográfiával. Kereshetünk témakörök és kulcsszavak alapján is. A fordítói gárdához (görögtudással :-) ) csatlakozni is lehet!
• Trajan's Column: Tanulmányok és több, mint 500 nagyfelbontású, kulcsszavak alapján is kereshető fotó Traianus oszlopáról.

Kellemes böngészést!

Companion to Digital Humanities

Ingyenesen elérhető online a S. Schreibman és R. Siemens szerkesztette Companion to Digital Humanities c. tanulmánykötet (Oxford, Blackwell 2004).

Az Ókorblog tematikájához legközvetlenebb módon kapcsolódó fejezetek:

• H. Eiteljorg: Computing for Archaeologists
• G. Crane: Classics and the Computer: An End of the History

(A hírt a stoa.org blogjáról vettük át.)